Demény Pál, magyar származású amerikai demográfus 2004-ben írt akadémiai székfoglaló tanulmányában Európa jövőjével foglalkozott. Írását a következő mondatokkal zárta. „Az Európába való bevándorlás megállítani ugyan valószínűleg nem tudja a népesség csökkenését, de fékezni képes lesz azt. Oswald Spengler jóslata így mégis igaznak bizonyulhat: az elnéptelenedés lassú lesz és nem gyors, és így tényleg századokig tarthat. Ugyanakkor azonban a népesség etnikai összetételében, és ápolt kulturális hagyományaiban is, elkerülhetetlenül kicserélődik. Ha Európa más jövőt szeretne leszármazottai számára, a cselekvés órája nem sokáig halogatható.”
Az Európába irányuló bevándorlás évtizedek óta folyik, de a társadalom ingerküszöbét átlépni képes mértékben azonban csak 2015-ben mutatkozott meg. Ennek következtében néha szóba kerültek ugyan demográfiai tények, kérdések, folyamatok, de ahogy megszokhattuk már, nem olyan nagy súllyal. Az európai népek, közte a magyar is, szeret átsiklani a közösségi lét vagy nem lét problémái fölött. Az emberek elég nagy részét nem érdekli, hogy milyen közösség tagjaként él a világon. Illyés írja az ormánsági egykézés kapcsán, hogy „Ez a pusztulás csak az ilyen magunkfajtákat riasztja meg, akik olyanból akarunk megélni, mint egy nép szelleme. De a földnek és az adószedőnek tökéletesen mindegy.”
Miért köszöntött tehát rá az európai népekre, köztük a magyarra is, a „demográfiai tél”? Egyszerű okból. A civilizálódás következtében kikapcsolódtak azok az erők, amelyek az embereket arra ösztönözték, hogy gyermekeik szülessenek. A kollektivista alapon szerveződő társadalmakat felváltották az individualisták. Az egyén szárnyakat kapott. Felszabadult a közösségi normák alól, előbb csak a munkavégzés terén, majd olyan téren is, mint hogy házasodjon-e, legyen-e gyereke, egyáltalán, hogy életével mit kezd? Az egyénnek ez a felszabadítása, háttérben a tudományos-technikai alapú, pénz által szervezett gazdasági élettel, az életszínvonal korábban sosem látott emelkedését hozta. Szellemiekben, erkölcsiekben és minden olyanban, ami nem anyagi, viszont hatalmas pusztulást. Ennek következménye, velejárója a népesedési csőd is.
Az embereknek korábban sem azért voltak gyermekeik, mert a gyermek mosolya annyira számított, hanem azért mert a társadalmi, gazdasági normák megkövetelték. Nem volt például társadalmasított időskori ellátás. Nem volt a pénznek ekkora, a társadalmat a legalsóbb szintekig átszövő hatalma, s ez igen nagy részben azért volt így, mert az emberek többsége nem városban, hanem vidéken, falvakban élt, ahol igen sok mindent elő tudott állítani, meg tudott oldani, amiért a városban fizetnie kell.
Az utódok irányában ható, az egyéni önzést megzabolázó erőket azonban a civilizáció évtizedek alatt lassan kiiktatta. Az ideológiát ehhez a liberalizmus adta és adja, amelynek egyik legfőbb tétele, hogy csak azt nem szabad, ami másokat károsan érint. De ez az ideológia figyelmen kívül hagyja az utódnemzedékeket, az utánunk jövőket, a még meg nem születetteket. Fekete Gyula, író, évtizedek át a jövőt illető beruházásokkal foglalkozott, az F faktorral, tehát azokkal az anyagi és nem anyagi befektetésekkel, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a gyermekek megszülessenek, felnevelkedjenek. Több közgazdásszal összhangban arról írt sokat, hogy ez a tétel a civilizálódással, a tudományos, technikai haladással együtt egyre csak nő. Tehát egyre nagyobb a veszélye annak, hogy az éppen akkori felnőtt nemzedékek nem vállalják a fokozódó terhelést.
De pláne nem vállalják akkor, ha a liberalizmus ideológiájával futtatott gazdasági berendezkedés eleve nem segít nekik ebben, mondván: „Mindenkinek a magánügye, hogy vállal-e gyereket, s ha igen, mennyit.” Évtizedek óta az a két szemlélet birkózik a politikai színtéren is, amelyik egyfelől azt mondja, amit az előbb írtunk, másfelől meg az, amelyik azt, hogy jó-jó magánügy, de közösségi ügy is. Tehát a zsebbe kell nyúlni a jövő érdekében. De mivel azok, akik működtetik, irányítják, vezetik, ezt a civilizációt, az azt fenntartó ember utánpótlást túlnyomó többségében úgy akarják biztosítani, hogy azokról a területekről, ahol ez a civilizáció még nem végzett ekkora tarvágást a reprodukcióban, onnan beengedik. Szerintük ennek semmiféle negatív következménye nem lesz, de ha mégis, azt el kell viselni, tudomásul kell venni. S elég lesz egy kis gyors átképzés és máris mehet a bevándorló a tudományos kutató intézetbe vagy a gépsor mellé. A másik oldalon vannak azok, akik szerint ez így nem jó, akik szerint ebből baj lehet, akik azt mondják, hogy örökösei, folytatói is vagyunk egy közösségnek, létünk önmagában érték és nem csak abból a szempontból kell értékelni az embert, hogy mennyi GDP-t állít elő. Őket szokták amazok lerasszistázni, leidegengyűlölőzni. Tulajdonképpen évtizedek óta ez a két szemlélet, ez a két erő birkózik Európában. Élet vagy Halál?
Az elmúlt egy év során ez a napnál is világosabban megmutatkozott. De ha valakiknek a fenti ellentétpár túl teátrális, úgy is mondhatjuk, hogy a hosszú távú érdekek birkóznak a rövidtávúakkal. Egy nép léte, fennmaradása hosszú távú szemléletet igényel, de ha csak civilizációban gondolkodunk, tehát abban, hogy a vonat jöjjön, az utat megépítsék, a csőtörést kijavítsák, akkor hajlamossá válunk rá, hogy ne érdekeljen bennünket az, hogy itthon, nálunk születik-e elég gyermek? Hiszen ha elfogy a hazai ember utánpótlás, akkor, nosza, nyissuk ki a kaput és akár ellenőrzött körülmények között, jöjjön a „szép idegen”. El kell döntenünk végre, hogy mit akarunk? Megmaradni-e magyarként, akár szerényebb anyagi körülmények között is vagy a pénz, a GDP, a gazdasági növekedés a fontos, az újabb és újabb technikai, de „életüket” igen rövid időn belül a szeméttelepen vagy a bontóban végző használati tárgyak? Az Élet vagy a hol anyag? Az európai népeknek, benne a magyarnak is, a megmaradáshoz, a túléléshez vissza kell állítani az utóbbi évszázadban a feje tetejére állított értékrendjét. Ha nem tudjuk megtenni, akkor letakarítjuk magunkat a Föld színéről. A mai társadalmak nagy részét megosztó, valódi vízválasztó kérdés ez.
