II. TRIANON

2019-06-04T11:10:33+02:002019. június 4.|Abortusz, Általános hír, Budaházy Edda|

Budaházy Edda

Ma van a gyalázatos diktátum 99. évfordulója.

Hazánk szétszakíttatását, embereink idegen országokba kényszerítését földjeink, hegyeink, vizeink, kincseik, városaink, egyetemeink elrablását megemészteni ezerszer száz év sem lenne elegendő, belenyugodni nem lehet.

Van azonban Magyarországnak egy második Trianonja is, amelyről kevesebb szó esik.

1956.június 4-én szabályozza a minisztertanács rendelete a terhességmegszakításokat.

A rendelet nem került az országgyűlés elé, mert a parlament orvos-egészségügyi bizottsága ezt ismételten elutasítja!

A létrejött abortuszbizottság a terhességének megszakítását kérelmező nőnek mind egészségügyi, mind szociális vagy családi okokból köteles az engedélyt megadni, és az illetékes körzet szülészeti osztálya köteles a művi vetélést végrehajtani!

Világossá vált, a “szociális termelés” csődjét a kommunista vezetés el nem ismerhette, ha a termelés elégtelen, csökkenteni kell a fogyasztók létszámát és családjuk köréből a nőket be kell terelni a gyárba.

SZOVJET NYOMÁSRA

Emlékmű az újvárosi temetőben

Az abortusztörvény bevezetését egyértelműen, források által bizonyítottan szovjet mintára, a Szovjetunióból érkező elvtársak hathatós közbenjárásával erőszakolták rá Magyarországra az orvostársadalom és közvélemény tiltakozása ellenére egy olyan légkörben, amikor a fekete autó bármikor örökre elvihetett egy családot, amikor félelemben és bizonytalanságban éltek az emberek. Olyan körülmények között tehát, amelyben szabadon az ország nem dönthetett egy ilyen horderejű ügyben, amikor a szakma véleménye nem számított és a rendeletet végrehajtani nem hajlandó orvosokat ellehetetlenítették, meghurcolták, nem ritkán fizikailag is likvidálták. Ez a körülmény mindenképpen felveti annak a kérdését, vajon az erőszakosan az országra kényszerített abortusztörvény, amely szabad folyást engedett a parttalan magzatelhajtásoknak és amelyet a mindenkori kormányok, félve az esetleges ellenállástól azóta is hatályban tartanak, törvényes lehet-e?

Az 1956-os forradalom idején a munkástanácsok követelései között megtaláljuk a megengedő terhességmegszakítási törvény hatályon kívül helyezésének követelését, azzal az érveléssel, hogy a terhességmegszakítás engedélyezése “szovjet” találmány, melyet ráerőltettek a magyarokra, hogy a magyar nemzetet elveszejtsék.

Dr. Csúcs László, az akkori mohácsi szülészet-nőgyógyászati osztály vezető főorvosa a diktátum hallatán elborzadt. Hosszas vívódás után vállalva a következményeket megtagadta az abortuszok végrehajtását. Személyében a rendszer nem merte elveszejteni Mohács és körzetének köztiszteletben lévő pótolhatatlan szakemberét.

 

Részlet Dr. Csúcs László, Hittel, tollal, szikével című könyvéből az akkori eseményekről:

“Miután Dr. Páli Kálmán teljes részletességgel ismertette az Egészségügyi Minisztérium útján leküldött minisztertanácsi rendeletet – dermedt csend támadt! A forró júliusi melegben megizzadt hátunkon hideg lett a verejték!

-Ez a kormány rendelete! Kibúvó alóla nincs. – tette hozzá.

Nem állhattam meg, szót kéretem és megkérdeztem:

-Hogyan egyeztethető össze ez a rendelet az eddigi hivatalos jelszavakkal: “Legfőbb érték a gyermek? Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség?” Mi fog itt gátat szabni az esetleges mértéktelenné fajuló magzatirtásnak, és a magzat létének, életének semmibevevése micsoda szakadást fog előidézni az élet, a humánum értékelésében?!….ha most az asszonyok pillanatnyi szeszélyére bízzuk a méhükben fejlődő új ember megőrzését, vagy eldobását – hányan fognak ezután a terhesség, a szülés, a gyermeknevelés örökös áldozatot kívánó útjára vállalkozni?! Olyan gátszakadást indít meg ez a rendelet, mely megrokkantja az ország emberutánpótlását!

Elmenőben Gáspár Miklós félrehúzott a sarokba és keserű fintorral kijelentette:

-Mindnyájan gyávák vagyunk, hagyjuk, hogy megerőszakoljanak bennünket! Teljesen egyetértek veled, és meg vagyok győződve, ennek még keserű böjtje lesz.

…Azelőtt hányszor kellett idegölő, szívós harcokat vívnom olyan magzatok életéért, akik nem kellettek az anyjuknak, a családjuknak – a legkülönfélébb okok miatt. Eszembe jutott a Mohács-szigeti Marica-vendéglő asszonyának elszánt ostroma a nem kívánt terhességének elvételéért: – De csak nem képzeli a főorvos úr, hogy együtt fogok szülni a lányommal?! Épp egyidős terhesek lennénk. Inkább a Dunának megyek, elhiheti! – könyörgött, fenyegetőzött a még mindig pirospozsgás, tűzrőlpattant nagymamajelölt. – Hetekig tartott a szívós küzdelem…

Aztán valóban együtt feküdt a 4-es szobában az anya és lánya a szülés után, de már teljesen megváltozott légkörben! Boldog volt a kisfiával, még évek múltán is hozta hozzám bemutatni a gyönyörű kis fekete szemű legénykét, büszkeségét…

…Bementem a templomba, letérdeltem az oltár előtt és felsóhajtottam:

 

-Te hatalmas Isten, …Te tudod, minden idegszálammal a végsőkig küzdöttem minden reám bízott életért. …Te tudod Uram, nem akarok egyetlen magzatot sem elpusztítani, még az államhatalom parancsára sem… Hivatásom és saját becsületem megcsúfolása lenne, ha most a felbiztatott asszonyok kénye-kedve szerint mészárolnám ki méhükből a védtelen gyermeküket!… Segíts hát kiutat találnom ebből a reménytelen helyzetből!

Úgy éreztem, rettenetes terhemet erősebb vállakkal osztottam meg…

-Alea iacta est! – Az interruptiók végrehajtását nem vállalom! – még ha a következményeket kell is vállalnom…”