Olvashattuk a sajtójelentést. „Ha csak gyors migrációs politikával igyekeznénk orvosolni a helyzetet, azonnal be kellene fogadnunk 1, 8 millió külföldit, majd évente folyamatosan 40-50 ezret – nyilatkozta … a MTA demográfiai bizottságának elnöke.” Alapos, részletes, fél évszázadra kitekintő számítások előzték meg a közleményt: hogyan lehetne elérni, hogy az ország népessége ne csökkenjen zuhanásszerűen, hosszabb távon is lehetőleg tíz millió táján maradjon.
Fekete Gyula
Így lehetne elérni. A magyar nők teljes termékenységi mutatója nem sokkal több a fele annak, amennyi a népesség szinten tartásához kellene, tehát benne foglaltatik a zuhanás. Évtizedek során sikerült lebeszélni, leszoktatni a szülésről a lezüllesztett sajtónak, s azoknak a politikusoknak, akik eleinte a létező egy pártban, majd a „rendszerváltó” több pártban folytatták a lebeszélést gyerekadóval, „liberalizmussal”, az állampolitika rangjára emelt népirtással. Ahhoz, hogy az ország lakosságszáma tízmillió táján maradjon, ahhoz olyan népeket kellene betelepíteni Ázsiából, Afrikából, ahol a nők termékenységi mutatója két-háromszorosa a magyar nőkének.
Ez igazán egyszerű képlet, mindaddig egyszerű, míg csak matematika.
Egyébként az idézett közlemény nem javaslat akart lenni, hanem figyelmeztetés: itt tartunk.
Tény, hogy azt a zsugorított területet sem tudjuk belakni, amit a történelmi országból Trianon meghagyott. Történelmünk legocsmányabb kártevői – rosszabbak a ránk törő tatárnál, töröknél, németnél, orosznál – akik lefasisztázták a pusztulásra figyelmeztetőket, akik szóval-tettel, minden igyekezetükkel besegítettek a népirtásba, akiket „egyáltalán nem érdekel, mikor hal ki az utolsó magyar”, akik a rádió, a tévé, a nyomtatott sajtó minden fórumából kirekesztették a tisztességes szólást első számú közügyünkről (s kirekesztik jórészt mindmáig) akik az Akadémia pulpitusától a kabaré színpadáig bizonykodtak: „Hozzá nem értő írók kongatják a vészharangot!”, akik a „szabadságjogok” nevében hétmilliónyi magzatot gyilkoltattak le, s kapartattak a küblibe, történelmünknek ezek a legocsmányabb kártevői máris kapnak az alkalmon és kórusban üvöltik:
EGYETLEN MEGOLDÁS A BETELEPÍTÉS!”
„Telepítsünk, vagy gyűlöljünk?” – harsogja egy aljas módon kigondolt cím a Magyar Hírlapból és sajtószerte cikkek falanxa készítgeti, szoktatja a tervbe vett új leprabélyeget, a megkopott „fasiszta”, „antiszemita”, „szélsőjobb”, „rasszista” gyarapítására: „idegengyűlölő”! „Fajgyűlölő!”
Egy sunyi felmérés szerint a lakosság 38-40 százaléka „idegengyűlölő”, amire meggyőző bizonyság, hogy ellenzi milliók betelepítését, jobb szeretné, ha legalább ez a vakarék a hajdani nagyhazából a magyaroké maradna.
Készülőben a vádirat új nagy kollektív bűnünkről: tele a magyar történelem idegengyűlölőkkel. Ha csak az Árpádháznál kezdjük, majd Nagy Lajos, Mátyás, Bethlen Gábor, a Zrínyiek, a Rákócziak – elsorolhatatlan, s akkor még el sem kezdtem a névsort az irodalomban, a művészetekben, vagy sorra venni idegengyűlölő honvédségünk történelmi bűneit.
Százezrek, milliók adták az életüket azért, hogy ez a föld magyar maradjon, tessék csak megfigyelni, ebből a véráldozatból, hazaszeretetből hogyan fognak évek alatt kollektív bűntudatot kalapálni a médiát ma is megszállva tartó kártevők. Hogyan sminkelik át erénnyé a hazaárulást, s bűnné az áldozatot, a hősi halált is. Tessék csak figyelni ezt a manővert, engem most leginkább az foglalkoztat, miket követtek el népesedésünk megrontásáért – akár személy szerint is – az idegengyűlölet bőtorkú harsonásai.
A betelepítés gondolata különben nem újság, már a hetvenes években így vélekedett a jogi egyetem KISZ titkára: „Meg kellene egyezni a túlnépesedő országokkal, hogy ha mi kevesen leszünk, jöjjenek be ők. Végtére is Európa kizsákmányolása miatt maradtak el a civilizációs fejlődésben, jár is nekik ez a jóvátétel, hogy népfölöslegüket, most fogadja be Európa.”
Íme, az előrelátás csodája?
Igaz, ma nem a marxista, hanem a globalizációs világprogram ihletésére született meg az ajánlás: fogyatkozó népessége pótlására fogadjon be Európa 160 millió idegent. Indiában máris képezik számítógépes szakmára tízezer szám az exportálandó fiatalokat, a németek magyar fiataloknak zöld kártyát kínálnak hat évre. Az a hat év éppen elég ahhoz, hogy egy fiatal családot alapítson, végleg megtelepedjék.
A brain drain új hulláma részleges népcserével fenyegeti Kelet-Európát, szívesebben pótolja innen – rokon kultúrterületről – a hiányát Nyugat.
A kiszippantottak helyére szippanthatnak a keletiek Ázsiából, Afrikából, többet az elégnél.
Semmi baj, gond nem volna az ide-oda kószálásokkal, ki-be vándorlásokkal, betelepülésekkel, ha az egész csak matematika volna. Ha nem allergén kultúrák, hitek, hagyományok, szokások, nyelvek, szándékok keverednének igen sokszor, s nem hoznák létre, szinte szükségszerűen az etnikai aknamezőt.
S ezen az aknamezőn sokkal hamarább lesznek áldozatok az elvénülő befogadók, mint az életerős, fiatal, összetartó jövevények.
Természetesen a betelepítés – a brain drain – igen szemérmetlen s nagyon kedvelt kizsákmányolási forma. A gonddal-költséggel felnevelt, netán szakmára tanított, netán diplomás fiatal „munkaerő” más ország kertjében hozza gyümölcseit, nem ott, ahol a beruházás történt. Így gazdagodott meg az USA, minden égtáj felől magába szippantva százmilliónál jóval több bekívánkozót. De kilyukadt a malting pot, s ma már az USA-ban is kétséges – nem szólva a magunk fajta kis országokról -, hogy ezért az osztályharctól mentesített álruhás kizsákmányolásért nem kell-e majd később igen súlyos árat fizetni.
2006
