Mi kellene ahhoz, hogy több gyereket vállaljon a magyar? – A kuruc.info olvasójának írása és Budaházy Edda válasza.
Sokféle okot hallottunk már, hogy a párok miért nem vállalnak gyereket, és ezeknek a többé-kevésbé helytálló cáfolatait is. Van sokféle program, felhívás, még gyereknevelési anyagi támogatásfajták is vannak, de ezeknek sincsen érdemi eredménye. A Budaházy Edda-féle ‘szüljünk, különben rajtunk a néphalál’ felhívás, minden tiszteletem mellett és minden jó szándék ellenére, borzasztó.
Szükségből szülni nagyjából annyira vonzó, mint parancsra szerelmet vallani, eszközzé alacsonyít egy olyasmit, ami az élet egyik érzelmi fordulópontja volna. Arról már nem is beszélve, hogy a ‘mi lesz különben’, a horror-következmények és a (valóban) borzalmas helyzet részletes taglalása még soha senkiben nem keltett fel igényt semmire, még ha amúgy teljesen helytálló is az érvelés. A „…mert különben…”-nel alátámasztott dolog ugyanis *kényszer*, amit soha senki sem fog magáénak érezni, tenni se fog érte egyetlen lépést se, ellenkezőleg, a kerülőutakat fogja keresni, és az első adandó lehetőségnél inkább választ valami mást, amivel szintén elkerülheti vagy elodázhatja a ‘…mert különben…’ utáni részt. Belegondolás nélkül, már a zsigeri szinten is, mert a *kényszer* az rossz dolog, nem olyasmi, amit magunk akarunk.
Ha tehát lehúzzuk a lehetőségek listáról a ‘…mert különben…’ dolgokat, azaz nem a gyermektelenség ellen, hanem a gyermekvállalás mellett szeretnénk érveket felmutatni, akkor… nos, akkor egyet sem tudunk, ami *teljesen természetes is*, hiszen a gyermekvállalás nem ésszerűségi, pro-kontra mérlegelés tárgyát képező döntés, hanem érzelmi alapú, belső szükségletből fakadó dolog. Mérlegeléssel a gazda dönti el, hogy hány borjút hagyjon, hogy az állomány úgy alakuljon, ahogy szeretné, mi, emberek ennél azért összetettebb lények vagyunk. Egy emberi pár akkor vállal gyereket, ha azt szeretné, nem pedig akkor, ha a célszerűség azt diktálja. Ha valaki pusztán a körülmények miatt vállal gyereket, az pont olyan borzasztó, mint ha valaki pusztán a körülmények miatt nem vállal, annyi eltéréssel, hogy ez utóbbi csak a párnak rossz, az előbbi pedig a gyerekeknek is az.
Tehát akkor a párok miért nem érzik szükségét a gyerekvállalásnak? Miért érezték pl. a Kádár-rendszerben a Ratkó-szülők? Rengeteg dolog más most, mint akkor volt, de ezek között vannak azok az okok is, amik ezt előidézték, és ha változást szeretnénk elérni, akkor ezeket az okokat kell megkeresnünk és megváltoztatnunk, a tünetek kezelése nem segít. (Természetesen az is opció, hogy nem a bajokat orvosoljuk, hanem az emberekkel hitetjük el, hogy minden másképp van, de a propaganda tartós megoldást eddig még nem hozott.)
Az okokat illetően biztos válaszom nincsen, egy erős tippem viszont igen: a ’70-es években mindenkinek a belső világképe egy stabil, élhető, kiszámítható világot mutatott; elfogadható, felvállalható én-képet adott; megteremtve ezzel egyfajta belső egyensúlyt. Nem adott korlátlan bőséget, kolbász-kerítést, ívelt plazmatévét meg alanyi jogon járó jövedelmet, de adott egy ki nem mondott ígéretet a társadalomtól az ember felé: „Neked is megvan a helyed, és ha tisztességgel dolgozol, meg fogsz élni.” A boldogulás persze akkor sem volt mindig arányos a tehetséggel-szorgalommal, de volt egy minimum-szint a munkában, amit mindenki tudott nyújtani, és ezzel elérhető volt egy minimum-szint az életminőségben, ami emberi életnek volt nevezhető: munkaidő-szabadidő-pihenőidő, kiskert/horgászás/barkácsolás, és többek között a gyereknevelés is, ide értve a gyerekre fordítható időt, figyelmet, energiát, törődést is. A vízparti házikó meg a külföldi utazás volt a luxus, nem pedig a hétköznapi szabadidő, a létbiztonság és a lelki nyugalom. Az egyszerű ember nem állt folyamatos harcban a körülötte lévő világgal: „Ki mivel akar átverni, ki mit hazudik éppen?”, nem kellett hiányos információk alapján meghoznia súlyos döntéseket: „Hogy fog alakulni a frank árfolyama a következő 10 évben?”, és legfőképpen nem élt folyamatos bizonytalanságban, hogy ami tegnap még jó és helyes és stabil volt, az vajon még ma is az-e. Ismétlem: ezek egyike sem indokolja, hogy miért ne akarjon gyereket vállalni valaki. Viszont ezek folyamatos jelenléte egy olyan állandósult lelkiállapotban tartja az embereket, hogy folyton a ‘túlélésre játsszanak’, futva és küzdve éljék az életüket, ráadásul nem valami *felé* futva és valami*ért* küzdve, hanem csak valami elől futva és valami ellen küzdve. Teljesen természetessé vált, hogy még részben sem vagyunk urai az életünknek, a környezetünkre reagálva élünk, állandó készenlétben. A ’70-es években az embernek, ha csak az engedélyezett korlátokon belül is, de volt a saját élete (tervekkel, értékekkel, tartalommal), amiből napi 8-10 órát a munkájára fordított. Most az ember egy ellenséges közegben küzd, amiben van napi 3-4 órányi tűzszünet. Küzd a munkahelyén, az adóhivatallal, az egészségüggyel, a kormányzattal, az EU-val, a traffipaxszal, mindig és mindenkivel. Logikus szemmel nézve persze mindegy, hogy a pohár félig tele van vagy félig üres, pedig ennyi választja el az elégedett embert a boldogtalantól. Erre tesz még rá nem egy lapáttal, hanem egy markolókanálnyival a média is, ahogyan a világot mutatja (és ez a Kuruc.infóra is igaz). Amit nem személyesen látunk, arról a médiából értesülünk, és mit is látunk/hallunk? „Lelőtte, felrobbantotta, megerőszakolta, betiltotta, adót emelt”, majd levezetésként „kilakoltatta, lezuhant, összeütközött”. Már elnézést, de élni alig van kedve az embernek egy ilyennek mutatott világban, nem hogy gyereket szülni bele! Igen, ezek mind-mind nyilvánvalóan tényleg létező dolgok, de… például a rengeteg autóbalesetes hír után is hiába magyarázza az ember az édesanyjának, hogy „Ne aggódj, anya, tízmillió km biztonságos vezetés jut még minden koccanásra is, nem aréna az autópálya”, és ugyanígy a média alapján az emberek 10% áldozatra és 90% gazemberre oszthatóak, és ha én ugye nem vagyok gazember, akkor … ezek szerint tíz emberből a másik kilenc az. A médiából kapott összkép alapján egy durva, reménytelen, mocskos és kegyetlen világban élünk, minden sarkon orgyilkosok lesnek ránk, és kész csoda, hogy napról napra beérünk a munkahelyünkre meg vissza. És igen, ez önmagában szintén nem akadálya a gyerekvállalásnak. Legalábbis nem jobban, mint amennyire akadálya a romantikus házaséletnek a házat elárasztó WC-szag és a szomszédból átbömbölő híradó, ugye.
Ennyi negatívum után akkor tehát mi lenne a javaslatom? Keressük meg a baj valódi okait, és azokat javítsuk ki, ne pedig látszat-próbálkozásoktól várjuk a csodát! A szokásos reflexből való betiltás vagy kötelezővé tétel helyett a változatosság kedvéért próbáljunk meg ésszel hozzáállni! A probléma nem a hajlandósággal és túlnyomórészt nem az anyagi feltételekkel van, hanem a belső igénnyel és a lelki feltételekkel, tehát errefelé kellene keresgélni. Ahogy a munkahelyi elégedettség terén, úgy szerintem az életbeli elégedettség tényezőit is két nagy csoportba kell gyűjtenünk: vannak motiváció-higiénés tényezők, amelyek hiánya elégedetlenséget okoz, de a meglétük csak a semleges szinthez elég, illetve vannak motivációs tényezők, amelyek csak akkor érvényesülnek, ha a higiénés tényezők teljesültek, viszont ezek képesek pozitívba emelni az ember elégedettségét és motiváltságát. A klasszikus munkahelyi Herzberg-féle tényezőket az életbeli megfelelőikre lefordítva: A higiénés tényezők: az anyagi biztonság, közbiztonság, társadalmi elismerés, az ország külső biztonsága és a pozitív közélet. Amíg ezeket meg nem teremtjük *legalább elfogadható szinten*, addig még akkor sem leszünk motiváltak, ha a többi tényező teljesülne is. A motivációs tényezők pedig: a társadalmi szerepvállalás a lehetősége (gyakorlatban is), a vállalkozás/kibontakozás lehetősége (gyakorlatban is), a fejlődés és tanulás lehetősége (és nem csak az iskolába járásé…), a köztisztség vállalásának a lehetősége (gyakorlatban is). Ha netán valakinek erről Svájc vagy Finnország jutna eszébe, talán nem a véletlennek köszönhető… Nagy különbség a munkahelyi és az életbeli helyzet között, hogy az előbbit az ember közvetlenül tapasztalja, az utóbbit pedig túlnyomórészt a médián keresztül, tehát ebben Önöknek is nagy szerepük lesz majd, hogy ne csak a negatív dolgoknak legyen hírértékük, és ne nyeljen el minden esetleges jó kezdeményezést az ‘úgyse’ / ‘úgyis’ / ‘bezzeg’ – háromszög. Persze a pozitív dolgokat először meg kell teremteni, hogy tudósítani lehessen róluk, úgyhogy ha a sejtésem helyes, akkor talán ezen kellene munkálkodnunk, például a fent említett ‘higiénés tényezőkkel’ kezdve.
Apropó negatívizmus, a minap olvastam Önöknél egy írást a magyar kultúra háttérbe szorulásáról, azon belül is a magyar zenééről. Talán ez sem lenne ennyire katasztrofális, ha az iskolában tanított magyar népzene nem csak a búsongótól a kesergőn át a siratóig terjedne ki, illetve a nemzeti érzelmű zene túlnyomó része sem a kétségtelenül hősies, de elszomorító ‘de csúnyán kiszúrtak velünk a gonoszok’ és a ‘belehalunk, de akkor is kitartunk’ közé esne. Egyik sem az a fajta, amit az ember akkor énekel, amikor jól érzi magát a bőrében, és nemigen csettint tőlük az ember, hogy ‘hát igen, mi magyarok, mi aztán tudunk élni!’
Viszont hogy pozitív gondolattal zárjam ezt az amúgy is hosszúra nyúlt írást, a Mi Hazánknak azon törekvése, hogy a történelmünk dicső pillanatai is kapjanak legalább annyi említést, mint a katasztrófák, és hogy a mi kulturális örökségünk is kapjon teret a filmekben, mindenképpen az önbecsülésünk helyreállításának az irányába hat, nagyon időszerű elgondolás, és kétségkívül egy nagyon pozitív folyamat kezdő lépése!
Budaházy Edda válasza
Kedves S.G.!
Nagy örömmel tölt el a megfogalmazott levél, és az azokat követő kommentek száma is. A célom, a gyermekek vállalásának ösztönzése mellett pont az, hogy ezt a témát a beemeljük a mindennapok beszédtémáiba, vitatkozzunk róla, keresgéljük a megoldásokat együtt, és mindeközben analizáljuk saját életünket, döntéseink súlyát és társadalmi hatásait. Amikor demográfiával kezdtem foglalkozni, pont az bántott a legjobban, amilyen csönd, amilyen közöny kíséri ezt a mindent elsöprő sorskérdést. Nem értettem, miért nem szólalnak, vagy inkább ordítanak a szakavatottak, a tudósok, a biológusok, a statisztikusok, a társadalomkutatók.
Mostanára már egy kicsit talán nagyobb publicitása van a dolognak, lassan kezdjük lerázni magunkról az ostoba sztereotípiákat, és mint Ön is, nagyon helyesen, kezdjük látni, hogy a családalapítás és a gyermekvállalás rendkívül összetett, látszólag magán, de valójában a legfontosabb közügy. Magam is több gondolatot írtam már ezzel kapcsolatban, számtalan velem készített interjúban beszélek az anyaság örömeiről, a születés körülményeinek fontosságáról, tisztában vagyok az összefüggésekkel, a gátló tényezőkkel is.
A népesedés kérdéskörében írt tanulmányok általában az Ön által is felvázolt társadalomtörténeti elemzést részesítik előnyben, sorolják az okokat a nők munkába állásától kezdve a létbizonytalanságon át a párkapcsolati instabilitásig. Azonban arra a megállapításra jutottam, hogy egyvalamivel senki nem foglalkozik: a nemzeti megmaradás ideájával. Nem akar hatni és nem aknázza ki a magyarságban genetikusan kódolt hazafias energiákat, nem próbálja felkelteni az országért érzett felelősséget. Én valóban ezt próbálom tenni. Ez miért borzasztó? Miért lehetetlen az, hogy amikor egy szülőpár a döntéseit hozza, a nemzeti megmaradás is tényező lehet? Honnan jön akkor az ősi mondás: egyet a papának, egyet a mamának, egyet meg a magyar hazának?
Én például egy olyan nő vagyok, akinek, ha hamarabb tud a népességfogyás problémájáról, talán nem három gyereke van, hanem négy vagy öt. Mert nekem ez is szempont. Miért lehetetlen, hogy vannak ilyen emberek?
A veszély felvázolását és a pozitívumok hangoztatását egyaránt használja a pedagógia, tudja ezt jól, aki gyereket nevel. Tehát véleményem szerint mindkettőre szükség van. Tévhit az is, amit a népzenei tanításról ír, nevezetesen, hogy túlteng a szomorú, depresszív dallam. Magam is zenélek, az ugrós, forgatós, verbukos és legényes dallamok ugyanúgy részei az ismeretanyagnak.
Azt írja egyrészt, hogy a gyermekvállalás érzelmi, ösztönös, szent dolog, de ha így van, akkor miért döntenek – Ön szerint is – az érintettek sokszor betonkemény racionális anyagi érvek mentén mégis? Ahogy tették ezt régen is, elég csak elolvasni például az ormánsági egykézés szomorú történetét, ahol a föld megosztásának elkerülésének érdekében elrekkentették a gyerekeiket. Akkor most ösztönös, vagy racionális? Ön is írja a szokásos érvet a mai létbizonytalanságról, de ezt is vitatnám. Én a kommunizmusban nőttem fel, apámnak két inge volt, egyik rajta, egy pedig a mosásban. Egyik napról a másikra éltünk, mivel nem volt párttag, ezért nem jutott előre a teljes ideológiai zűrzavar és társadalmi igazságtalanság légkörében. A munkahelyeken besúgók bújtak meg, Istent levitték az alagsorba, teljes volt az ideológiai káosz a fejekben. Nem gondolom, hogy ez jobb világ volt a gyermekvállalásra. És nem is volt.
A Ratkó-korszak gyermekei az abortusztilalom miatt születtek meg, nem azért, mert a jövő kiszámítható volt. És utána már egyértelmű demográfiai hanyatlás kezdődött a hetvenes évek végétől.
„Ha tisztességgel dolgozol, meg fogsz élni” – szólt a Kádár rendszer Ön szerint. Ezt csak viccből írta, gondolom. A tisztességes emberek százezrei véreztek el, vesztették el mindenüket és kényszerültek elvándorolni. Az a világ a becsteleneknek, az ostobáknak és az elvteleneknek állt.
„Napi 8-10 órát dolgozott” írja. Na igen, utána pedig rohant a másodállásba meg a maszekolásba.
„Durva, reménytelen, mocskos és kegyetlen világban élünk”. Ugyan. Semmivel sem durvább, mint az azt megelőző évszázadok. Vagy akár évtizedek.
Ami a legjobban zavar, az a szörnyülködés divatja, a siránkozás kultúrája a mai rettenetes állapotokról. Itt a csapból is, de főleg a tv-ből folyik a vér, (az M5-ös kutlutrális csatornán, és még számos helyen persze nem, csak azt nem nézzük), mindenki utálatos, a munkahelyeken szekíroznak stb. stb. Sírunk-rívunk reggeltől estig, talán pont azért, mert nincs gyerekünk, aki felvidítana.
Miért ne lehetne itt tanulni, boldogulni, vállalkozni? Uram bocsá, gyerekeket nevelni??? Számtalan embernek sikerül, semmivel sem rosszabb hely ez, mint bármely más ország. Sőt! Csak meg kéne végre tanulnunk szeretni, úgy egymást, mint a hazánkat, és megelégedni és örülni annak, amink van. Én ma már úgy látom, Magyarország óriási szerencséje, hogy nincs annyi pénzünk, mint nyugaton, mert akkor valószínűleg már mi is olyan agymosott hülyék lennénk. Nyavalygunk, nyavalygunk, ezer és egy okot találunk arra, hogy miért ne tegyünk meg valamit, pedig itt csücsülünk a paradicsomban, egy valóságos Kánaánban, csak észre kéne végre venni.
Mélyen egyetértek Önnel abban, hogy végre pozitívabban kéne gondolkodni a magyarnak, úgy magáról, mint Magyarországról. Én is ezt képviselem, de a negatívumokkal, tetteink eredményével, a hanyatlás és nemzethalál nagyon is valós lehetőségével is tisztában kell lennünk ahhoz, hogy jó döntéseket hozhassunk.
Nem állítom, hogy pusztán hazafiasságból babák tízezrei fognak világra jönni, de nagyon téved, aki azt hiszi, hogy ez nem hat. Én számtalan levelet kapok, ami arra utal, hogy igen.
Üdvözlettel:
Budaházy Edda
Forrás: https://kuruc.info/r/7/190012/
