Nagy Ida írása
Az ENSZ prognózisa szerint közepes szintű termékenységgel számolva bolygónk lakossága 2055-re eléri a tízmilliárd főt. Az Ázsiában és Afrikában tapasztalható bébibummot azonban Európa elöregedő lakossága aggodalommal vegyes szomorúsággal szemlélheti: kontinensünket a termékenységi ráta folyamatos csökkenése jellemzi, több ország őslakosságát a kihalás fenyegeti.
Mára nyilvánvalóvá vált, hogy az európai őshonos lakosságot végveszélybe sodorta a neoliberális eszmerendszer által hirdetett „Élj magadnak, élj a mának” jelszó, a gyermekellenes közhangulat erősödése, a jólétbe felejtkezett nyugati országok végzetes eltunyulása. Pedig földrészünk lakóinak életerejét még az előző évszázad pusztító háborúi sem voltak képesek megtörni. Ám a második világháborút követő bébibumm, amit Magyarországon Ratkó-korszaknak hívtak, a hatvanas évek elejére lecsengett, a hetvenes évek elején pedig egy gyors zuhanás után a termékenységi ráta további folyamatos csökkenést mutatott a következő évtizedekben.
A kedvezőtlen folyamatokat erősítette a képzési idő meghosszabbodása, az egyre növekvő ifjúsági munkanélküliség, az önálló életkezdés nehezedése Európa-szerte. Mindez magyarázza, hogy a családalapítás, az első gyermekek megszületése mára kitolódott a párok harmincas éveinek elejére.
A történelmi mélypontot az uniós tagországokban a 2002-es esztendő jelentette: abban az évben egy nőre vetítve mindössze 1,45 élve születés jutott. 2008-ra ez a szám ugyan némi javulást mutatott, ám a pénzügyi-gazdasági válság e területen is éreztette hatását, ismét csökkent a szülési kedv. Mára eljutottunk odáig, hogy az Európai Unióban csak az írek és a franciák képesek rá, hogy újratermeljék önmagukat (a franciák esetében ez nem biztos, hogy jó hír a rendkívül nagyszámú bevándoroltak miatt – a szerk.). Az újonnan csatlakozott közép- és kelet-európai államokban, valamint a szintén peremvidéknek számító Portugáliában a születésszám a kihalási mutatót jelentő 1,2-es érték körül mozog.
Ezeken a területeken tovább súlyosbítja a helyzetet a nyugati országok féktelen elszívó ereje. A fiatalok elvándorlása miatt az elnéptelenedő települések sokasodnak a Baltikumban, Bulgáriában, Romániában, de még a keleti német tartományokban is.
Lássuk a jövőt
Az előrejelzések drámai képet festenek Európa jövőjéről. A számok azt mutatják, hogy a kontinensek népességében nagyarányú átrendeződés kezdődött az utóbbi évtizedekben, és e folyamatok egyre inkább gyorsulnak. A termékenység és a halálozási mutatók, valamint a migrációs folyamatok együttes hatása ugyan népességnövekedést mutat még egy ideig az Európai Unióban, de a növekedés a fehér őslakosság kárára történik.
A fordulat évének 2015-öt tekinthetjük. Abban az évben fordult elő először, hogy a születések számát jelentősen, 5,6 százalékkal haladta meg a halálozások száma. Az akkor mért 1,7 milliós népességgyarapodást teljes egészében a bevándorlók adták.
E jelenség egyik súlyos következménye, hogy 2050-re a hatvanévesnél idősebb uniós polgárok aránya a népesség közel negyven százalékára, 236 millióra növekszik, részint a meghosszabbodott élettartamnak és a tartósan alacsony termékenységnek, részint a bébibumm nemzedék megöregedésének köszönhetően.
A birodalomépítési álmokat dédelgető brüsszeli és nyugat-európai elit ezért folyamodott a migráció felpörgetéséhez, hiszen egy elaggott társadalomtól nem várható a kreativitás és az innováció lendületének fenntartása, az időseknek a munkabírásuk sem a régi. Így azonban nem javítható a termelékenység, nem várható az uniós, főként a német nagyvállalatok gazdasági pozícióinak megerősítése. Ezt a beáramló munkavállalóktól várják a döntéshozók.
Ám a Merkel–Macron-páros nyitott Európa-politikájának végzetes következményei szintén kifejezhetők számokban. A Pageo Geopolitikai Kutatóintézet az EU jövőjét felvázoló tanulmánya szerint 2020-ra, vagyis alig több mint egy év múlva az unió népességének 10 százaléka lesz bevándorló, a legtöbben Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkeznek. 2050-re azonban már 20 százalék lesz muszlim, miközben az össznépesség ezzel együtt 60 millióval 450 millióra csökken. A betelepülők az elemzés szerint sokkal fiatalabbak és termékenyebbek lesznek, mint az őslakosság, és általában a nagyvárosok szegregátumaiban élnek majd, kevés hajlandóságot mutatva az asszimilálódásra.
A hullámvasút száguld
Mi, magyarok a hatvanas évek elejétől nem tudunk igazán úrrá lenni demográfiai bajainkon. A Ratkó-korszak lezárulta után megszületett abortusztörvény a maga idejében a világ legliberálisabbjának számított, amelynek következtében viharos gyorsasággal megnőtt a terhességmegszakítások száma. A születésszám akkori rapid csökkenésének következményeit napjainkban is kénytelenek vagyunk elszenvedni.
A gyes bevezetése, a gyermekes családok számára megkönnyített lakáshoz jutás enyhített a helyzeten: a szülőképes korba került, nagy létszámú nemzedék tagjai a hetvenes évek első felében világra hozták első gyermekeiket. Ám az akkoriban dívó kétgyermekes családmodell sem volt elegendő ahhoz, hogy a társadalom képes legyen hosszú távon reprodukálni önmagát.
A demográfiai hullámvasút robogott tovább: a ciklikusan ismétlődő alacsony termékenységi ráta azóta is vissza-visszatérő problémát jelent. Ez különösen a rendszerváltoztatás utáni szocialista–szabaddemokrata kormányok idején mutatkozott meg drámaian.
A Bokros-csomag bevezetése a termékenységi ráta drasztikus visszaesésével járt. A fiatalok hasonlóan válaszoltak az ország gazdasági mélyrepülésére, a társadalom kettészakadására a 2002–2010 közötti időszakban is. A mélypontot a 2011-es év jelentette: a termékenységi ráta hazánkban is a kihalási tartományba csúszott, alig haladta meg az 1,2-es értéket. Ez azért is rémisztő adat, mert a nagy létszámú korosztálynak számító Ratkó-unokák halogatták addig a gyermekvállalást, amíg lassan-lassan kicsúsztak a szülőképes életkorból. Őket pedig az abortusztörvény túlélőinek unokái követik, akik maguk is kevesen vannak.
A nyolc esztendeje megválasztott Fidesz–KDNP-kormánynak ezen a helyzeten kellett úrrá lennie. A 2010 után bevezetett családpolitikai intézkedések, például a családbarát adópolitika, a gyes, a gyed felélesztése, az otthonteremtést megkönnyítő csok bevezetése visszhangra talált a fiatal családok körében. A termékenységi ráta néhány év alatt ismét elérte az 1,5-öt, ami ugyan még nem elég a hosszú távú túléléshez, de már meghaladja az uniós átlagnak számító 1,45-öt. A demográfiai prognózisok azonban számunkra is borús jövendőt mutatnak. A demográfusok szerint az 1980 óta tartó népességfogyás az előttünk álló évtizedekben felgyorsul.
Öregszünk és fogyunk
Az ENSZ becslése szerint 2030-ban hazánk népessége várhatóan 9,3 millióra csökken, 2050-re mindössze 8,3 millióan leszünk. Ennél is szomorúbb jövő mutatkozik, ha tovább nézünk előre. 2100-ra 6,5 milliónál is kevesebb lesz Magyarország lakossága.
Az uniós prognózisok még borúsabb jövőt jósolnak. Igaz, az előttünk álló közel másfél évtizedben lassúbb népességfogyást valószínűsítenek, mint az ENSZ szakértői: 2050-re 9,5 milliós lélekszámot prognosztizálnak. Ám szerintük ezután a demográfiai hullámvasút lejtmenetét alig akadályozza majd valami. 2060-ra nyolcmillió alá kerül a népességszám, 2100-ra pedig szerintük még az ötmilliót sem érjük el. E számokat nézve egyáltalán nem vigasztaló, hogy térségünk országai még nálunk is nagyobb népességfogyást könyvelhetnek el az évszázad végére.
A népességfogyás ugyanis csak az egyik aggasztó mutató. Földházi Erzsébet demográfus adatai szerint a társadalom elöregedése szintén keményen sújtja majd a következő nemzedékeket. A szakember szerint 2006-ban már többen voltak a 65 évesnél idősebbek, mint a 15 év alatti gyerekek. A prognózisok pedig azt mutatják, ez az arány tovább romlik: 2060-ra a 65 évesnél idősebbek adják majd a népesség egyharmadát, két és félszer többen lesznek, mint a 15 évesnél fiatalabb gyerekek.
Ám mielőtt végképp elhatalmasodna rajtunk a depresszió, érdemes felidéznünk Demény Pál világhírű demográfus Demokratában megjelent interjújának tanulságát. Demény Pál szerint még a legbaljósabb prognózisokat is lehet és érdemes módosítani. Ezt támasztja alá, hogy az utóbbi években sikerült megállítani a termékenységi ráta zuhanását, sőt lassú növekedésnek indult az élve születések száma.
Ezt azért is meg kell becsülnünk, mert a napjainkban felnőtté érő generáció lényegesen kisebb létszámú, mint a Ratkó-unokák nemzedéke volt. Szemmel láthatóan elszántabbak az elődeiknél abban, hogy világra hozzák azokat a gyerekeket, akiket házasságkötésük idején terveztek. Ha ez sikerül, az azt jelentené, hogy a következő évtizedekben akár kilencmillió felett stabilizálódhatna a lélekszám.
E cél elérésében nyilván sokat segíthet a kormánypártoknak az a törekvése, hogy megkönnyítsék a gyermekvállalást és a gyerekek felnevelését a fiatal párok számára. A családpolitikai eszközök további bővítése pedig – ezekre, mint láttuk, elég gyors és pozitív választ ad a társadalom – vélhetően megkönnyíti majd, hogy 2030-ra valóban 2,1 legyen a termékenységi arányszám, ahogyan azt a miniszterelnök meghirdette.
Ugyanis csakis ez biztosíthatja a természetes reprodukció helyreállítását úgy, hogy ne kelljen megnyitnunk a határainkat a bevándorlók előtt. Ám be kell látnunk azt is, ehhez nem elegendőek a gyermekvállaláshoz kötődő pénzügyi, gazdasági előnyök. A közgondolkodásnak is meg kell változnia. Mert a carpe diem filozófia, vagyis az „élj a mának” jelszó végképp felemésztheti a jövőnket.
Út a gyógyulás felé
Ma már egyre többen vannak, akik demográfiai helyzetünket látva nem elégednek meg egyszerű válaszokkal. A több mint 280 szakembert tömörítő Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely komplex megoldási javaslatokat dolgozott ki annak érdekében, hogy megakadályozható legyen a magyarság önfelszámolása.
A Műhely dr. Benda József szocializációkutató és társadalompedagógus A szakadék szélén című tanulmánykötetének megjelenése után alakult meg, és azóta is egyre többen csatlakoznak a munkához: pedagógusok, demográfusok, szociológusok, valamint sok más tudományág és szakterület képviselői.
Benda József, a Műhely vezetője, ha lehet, még aggasztóbbnak látja a helyzetet, mint a demográfusok vagy a családpolitikusok. Szerinte a magyar kultúra hosszú távú fenntartásához arra lenne szükség, hogy legalább három gyermek szülessen egy-egy családban. Ám ahhoz, hogy a megszülető gyerekek egészséges, párkapcsolatokra, házasságra, gyermekvállalásra kész felnőtté cseperedjenek, új demográfiai stratégia kidolgozására lenne szükség. Állítja, az utóbbi ötven év pusztán gazdasági, anyagi természetű családtámogatási megoldásai csak átmeneti javulást (vagy azt sem) hoztak. A termékenységi ráta rövid ideig tartó emelkedését mindig a születésszám csökkenése követte, függetlenül attól, milyen létszámú nemzedék érte el a családalapítási életkort.
Öröklött képtelenség
A szakember szerint eddig figyelmen kívül hagytuk az emberek gondolkodásával, értékrendszerével, hitrendszerével, vagyis a neveltetésével való összefüggéseket. Benda József a bajok gyökerét a múlt század ötvenes éveiben a nők tömeges munkába állításában látja. Akkoriban az asszonyok mindössze hat hét szülési szabadságot kaptak, utána vissza kellett térniük a munkába. A gyerekek gondozását a napközi ellátást biztosító, valamint a hetes és hónapos bölcsődékre bízták.
– A gyerekeket éppen abban a rendkívül érzékeny időszakban szakították el az édesanyjuktól, amikor ki kellett volna alakulniuk azoknak a biztonságot adó kötődéseknek, bizalomnak, érzelmi biztonságnak, kötődési képességnek, amelyek azután meghatározzák az emberek egész életét – állítja a kutató.
Mindezt az érzelmi stabilitást a bölcsődék képtelenek voltak nyújtani, noha éppen ez az élethosszig ható kötődési képesség az alapja a későbbi társas kapcsolatoknak, a családalapításnak, a szülővé válásnak, végső soron a társadalom újratermelődésének. Hiszen a biztonságos kötődési mintákkal nem rendelkező ember folyamatos küzdelemben áll önmagával, a környezetével, így utódvállalási lehetőségei is szerényebbek.
Benda József szerint a legfőbb gondot az okozza, hogy e népes tábor, a Ratkó-gyerekek generációja a bizalmi kötődés szempontjából sérült nemzedéknek tekinthető, ezt a mintát adták tovább a saját, gyakran magukra hagyott „kulcsos gyerekeiknek”. A pszichológiai kutatások mára igazolták, hogy a kötődési minták generációkon át tovább öröklődnek, és halmozott hátrányt jelentenek a mai ifjú generációk számára, a szinglilétre berendezkedett, tartós párkapcsolatokra képtelen, a gyermekvállalástól ódzkodó fiataloknak.
A rejtett tanterv
Benda József kutatási eredményei arra is felhívják a figyelmet, az oktatási rendszer sem alkalmas rá, hogy a csecsemő- és kisgyermekkorban sérült kötődési képességeket javítsa, noha erre az óvodás- és kisiskoláskorban még lenne lehetőség. Ám a társadalom azt várja ezektől az intézményektől, hogy a tanár átadjon, elmondjon bizonyos ismereteket és számon kérje azok elsajátítását. Az iskolák többsége nem ad lehetőséget az élet alapvető megnyilvánulásait jelentő önkéntes mozgásra, megszólalásra, véleménynyilvánításra. Nem ad teret a közösségépítésre, a kooperatív munkára, sok iskolában kifejezetten büntetik az együttérzés, az együttműködés kifejeződését („ne súgj, ne puskázz fiam!”), többnyire a feladatok sokaságára és az időhiányra hivatkozva.
– Nyugodtan kimondhatjuk – állítja Benda József –, hogy iskoláink többsége nem alkalmas arra, hogy lelki, fizikai és szociális értelemben érzelmileg és spirituálisan egészséges, szeretetteljes társas kapcsolatokat építő, hosszú távú elköteleződésre képes, családbarát generációt neveljen fel. Noha e rejtett tanterv megvalósítása az egyik legfontosabb feladata lenne az iskolának, hogy segítsen az érzelmi kötődés hiányától megsebzett fiataloknak.
Mindazonáltal Benda József úgy látja, van kiút az értékválságból, a demográfiai krízisből. Ez az út pedig a családi, társadalmi és közösségi kapcsolatok tömeges újjáépítésén keresztül vezet. Ám ahhoz, hogy ne tévesszünk irányt, az iskolarendszer átalakítása is szükséges.
Mint mondja, nem pusztán vágyálom a „szeretetiskolák” rendszerének kiépítése. Az 1982-ben általa elindított Humanisztikus Kooperatív Tanulás program, amely ötvözi a krisztusi szeretet parancsát a modern pszichológia és pedagógia eszköztárával, igazolja, hogy lehetséges egy, a maitól eltérő oktatási modellben a rejtett tanterv megvalósulása.
A HISZÜK program előnyei
Benda József tanulmányának megállapításai komoly vitákat indítottak el a KDNP szellemi holdudvarában, és egyenesen vezetett el a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely megalakulásához. A különböző szekciókban folyó munka eredménye pedig egy olyan komplex program megszületése lett, amely kivezető utat mutat a demográfiai krízisből, hozzájárulhat a társadalom krónikus stresszes állapotának felszámolásához.
A Műhely szakértőinek álláspontja szerint szembe kell nézni a ténnyel, hogy a fiatal nemzedék tagjai különböző módokon képzelik el az életüket. Vannak, akik elsősorban a karrierjükre koncentrálnak, életvitelükbe nem fér bele a családépítés, a gyermekvállalás. A legnagyobb tömeget azok képviselik, akik érzik a család hiányát, vágynak gyerekekre. Ők azok, akik megpróbálják összeegyeztetni a szülői hivatást és a munkavállalói létformát. Ez olyan, főként a nőkre nehezedő terheléssel jár, hogy többnyire csak két gyermek világra hozása és felnevelése fér a tervekbe. Ám szép számmal akadnak olyanok is, akik szívesen lennének főállású szülők, ha ez nem lehetetlenítené el a megélhetésüket.
A Műhely javaslata szerint az új demográfiai stratégia jegyében elsősorban a két utóbbi csoportra gondolva hívnák életre a mai családtámogatási formák mellett a Hivatásos Szülők (HISZÜK) programot. Az ehhez csatlakozó, három vagy több gyermeket nevelő családok munkaszerződés alapján méltányos jövedelmet kapnának, ezzel is elismerve komoly hozzájárulásukat a népesség fenntartásához. Az állam és a szülők közötti munkaszerződés aláírása egyben azt is jelentené, hogy a nagycsalád fenntartásához szükséges, mindeddig rejtettnek számító munkával nyugdíjjogosultságot is szerezhetnének az édesanyák. E lehetőségből természetesen nem zárnák ki a férfiakat sem, a szülők akár menet közben is eldönthetnék, ki lesz az, aki egy időre főállású szülőként magára vállalja a háztartás és a gyereknevelés terheinek nagy részét.
A Műhely szakértői szerint a jelenlegi gyakorlat a nyugdíjak kiszámításánál sem veszi figyelembe a gyermekvállalás társadalmi fontosságát. Ezen a helyzeten változtatna az a gyakorlat, amely szerint a felnőtt gyerekek befizetett járulékainak egy részét nyugdíj-kiegészítésként a szülők kapnák meg. Ehhez hasonló előnyöket kínálna a szülői kötvény bevezetése, amely a felnevelt gyerekek számához igazodva könnyítené meg az időskori megélhetést.
A családok létbiztonságát szolgálná egy másik javaslat szerint a bevezetendő tb-kötvény, amely egy esetleges munkahelyvesztés idejére nyújtana biztonságot a gyerekeket nevelők számára. A Műhely szakértői az otthonteremtés további megkönnyítése érdekében nemzeti lakásprogramot hirdetnének, és házat-hazát mozgalmat indítanának.
A Műhely munkacsoportjainak javaslatai vélhetően szintén sokat segítenének a gyermekvállalási hajlandóság megerősítésében. Ahhoz is hozzájárulnának, hogy Magyarország a közeli jövőben valóban gyermek- és családbarát ország legyen. Ám nem felejtkezhetünk el Benda József tanulmányának egyik fontos megállapításáról sem. A kutató mélyen meg van győződve arról, hogy a gyermekvállalás nem pusztán anyagi kérdés. Hiszen a gyermek nem a kórházban születik meg, hanem a lélekben, a vágyban, a szeretetben és a szenvedélyben. Ez az alapigazság biztosította a túlélést annyi viharos évezreden keresztül az emberiség számára.
