Második Trianon
1956. június 4-én hirdették ki azt a szovjet mintára és nyomásra alkotott rendeletet Magyarországon, amely először a nemzet történelmében legális keretet biztosított a magyar nőknek arra, hogy ne csupán egészségügyi okok, vagy szexuális erőszak elszenvedése miatt, hanem bármilyen okból megszakíttathassák terhességüket. A döntés tragikus demográfiai folyamatot indított el az országban, ahol azóta több mint 6 millió magzatot pusztítottunk el. Ez a 6 millió valóban megtörtént. Ezért 1956 június 4-ét nyugodtan nevezhetjük második trianonnak a nemzet történelmében és úgy gondolom, ezen a napon erről is meg kell emlékeznünk.
Budaházy Edda
Úgy hallottam ezt a rendezvényt a magyar identitás és élettér védelmében rendezzük. Akik itt vagytok, mind szeretitek a hazátokat és készek lennétek harcolni is érte igaz? De kérdezem én: hogyan akarjuk Erdélyt vagy a felvidéket visszaszerezni és belakni, ha még csonka Magyarországon sem teljesítjük a szükséges és elégséges feltételt: az új életek, az új magyarok, az új magyar gyermekek világra hozását? Évi 30.000 gyermek hiányzik ahhoz, hogy ne meneteljünk a kihalás felé. Érdekes, hogy pont annyi, amennyi magzatgyermeket évente kivégzünk. Mintha a mindenható azt mondaná: de hát nem értem! Hiszen én leküldtem nektek annyi ajándék kisdedet, hogy vihessétek tovább a zászlót! Hol rekkentettétek el őket? Hol vannak az én angyalaim?
Ki fogja vinni a zászlót, ha majd a mi kezünkből kihullik?
Felvonulók
Mit gondoltok, hogy éltük túl azt, hogy a törökök tízezer számra hurcolták el a magyar gyermekeket? Mi lett volna, ha az akkori magyar asszonyok kényelemből nem szültek volna? Az lett volna, hogy mi most nem lennénk itt. Mert szültek háborúban és békében és ezért ma mi itt lehetünk, még ha kevesen is, de magyarok. És erdélyben és felvidéken és kárpátalján és a délvidéken. Azért mert az új élet oltárán megszenteltetnek azok, akik önmagukból adnak.
Tudom, hogy sokan vannak, akik nem szeretik ezt hallani. Az egész ország tele van olyanokkal, akik elszenvedik, akik elvégzik, akik elnézik a magzatgyermekek pusztítását. De meg kell változnunk és meg kell bánjuk ezt, hogy legyen megbocsájtás és a magyar népen újra áldás legyen. Nekem nem célom az, hogy szeressetek. De célom az, hogy ha elfordultok is, ha a párnát a fejetekre szorítjátok is, akkor is halljátok: a nemzetnek gyermekekre van szüksége! Célom az, hogy elgondolkodjatok ezen, és mindenki lépjen egyet előre: akinek barátnője van, az vegye el, aki házas annak szülessen gyermeke, akinek egy van annak a második, akinek kettő, annak a harmadik és így tovább. Nincs más esélyünk a megmaradásra, akárhogy rázzuk is az öklünket a nagykövetségek előtt. Nekünk kell dönteni: megmaradunk, vagy egy leszünk a történelem viharaiban eltűnt nemzeteknek.
Nem hiszitek? Persze, ez itt a nagyvárosban nem látszik, de a számok makacs dolgok. A vidék már ürül, helyünkre mások pályáznak és utódaink szemében szemrehányás ül majd amiért ilyen kevesen vannak a harcban. Mert harc lesz, ezt mindannyian tudjuk. És mi bánni fogjuk akkor, amikor már késő lesz.
Ez egy csodálatos ország és én szeretek itt élni. És mindennél jobban szeretek édesanya lenni és azt kívánom, bárcsak ezt mindenki érezhetné, aki most még azt hiszi, ez csak nehézség és lemondás. De boldogság és örök élet!
És hiszem, hogy a gyermekeink is így éreznek majd, különben hiába volt minden.
Zárásként tegye fel a kezét az, akinek három, vagy annál több gyermeke van! Nekik kérnék egy nagy tapsot. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
