Terhességmegszakítás, magzatűzés, vagy idegen eredetű szóval művi abortusz (latinul: Abortus arteficialis) alatt a terhesség megszakítását értjük, rendszerint a terhes nő önálló döntése alapján. A terhes nő megmentése céljából az orvosok által megindított mesterséges vagy művi vetélés nem tartozik ide (bár az abortus szó az orvosi szaknyelvben ezt és a spontán vetélést is jelenti).
Ha a terhességmegszakításnak nem állnak fenn a törvényes feltételei, akkor magzatelhajtásról beszélünk, ami bűncselekmény.
Ann Lohman abortőr börtöncellájában 1878-ban
Az emberiség legrégebbi törvénykönyvei közül Hammurapi törvénykönyvének 209–214. §-ai szólnak a magzat védelméről. Például a 209. § szerint: „Ha egy awélum [szabad nemes] awélum lányát megütötte és magzatát elvetéltette vele, 10 siglum ezüstöt fizessen a magzatért.” A 210. § szerint: „Ha ez a nő meghalt, [a megütő] lányát öljék meg.” A rendelkezésekből egyértelmű a nő életének, valamint a magzat jogainak védelme, de kitűnik, hogy nem a szándékos művi terhességmegszakítást szankcionálják, illetve az is nyilvánvaló, hogy a magzat elleni bűncselekmény a vagyon elleni cselekményekkel esett egy kategóriába (vagyont vagyonért, életet életért).
A bibliai népekkörében az egyértelmű magzatvédelem mellett még ismeretlen volt a művi abortusz. Az Ószövetség híres szemet szemért passzusát érdekes módon éppen egy vetélésről szóló rész vezeti fel:
- „Ha férfiak verekednek, és úgy meglöknek egy terhes asszonyt, hogy az idő előtt megszül, de nagyobb szerencsétlenség nem történik, akkor bírságot kell fizetni aszerint, ahogyan az asszony férje megszabja, és bírák előtt kell azt megadni. Ha viszont nagyobb szerencsétlenség történt, akkor életet kell adni életért. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kék foltot kék foltért.”
A Talmud már tartalmaz magára az abortuszra vonatkozó jogi részt is, amely lehetővé teszi a művi vetélést (a has felnyitása utáni részenkénti eltávolítással), amennyiben az állapotos nő élete a fájdalmas vajúdás miatt veszélyben forog, kivéve ha a gyermek fejének nagyobb része már világra jött, mert ebben az esetben már nem valóbb előre egyik élet a másiknál.
Az ókori görög területeken
Hippokratész az i. e. 460–ban született görög orvosról elnevezett orvosi eskü szövege a következőképpen hangzik: „Senkinek sem adok halálos mérget akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.” Napjainkban az orvosok egy, a hippokratészi eskü alapján írt, rövidített esküt tesznek le, amely sok más kitétel mellett az idézett részt sem tartalmazza. Voltak olyan görög filozófusok, például Platón és Arisztotelész, akik másképp gondolkodtak az emberi életről. Platón bizonyos esetekben megengedhetőnek tartotta még a megszületett csecsemő megölését is; ez a gondolkodás általános volt a spártai teljesjogú polgárok körében is (lásd Taügetosz). Arisztotelész a magzatot nem tartotta önálló személynek, amíg az az anya méhében fejlődött.
Az ókori pogány, majd keresztény Római Birodalomban
A legkorábbi római törvénykódex, a Tizenkét Táblás Törvények megengedte az apának a fogyatékosan született gyermek vagy a nem kívánt leánygyermek megölését.
A római jogban az abortusz megítélésében két korszakot különböztethetünk meg: 1. A “klasszikus” szabályok szerint az abortusz alapvetően erkölcsileg bűnös cselekedet. 2. A császárkortóll kezdve az erkölcsök lazulásával egyes források leírnak ekkor ténylegesen előfordult abortuszokat.
Az ókorban az abortusz nem volt általános, a gyermekgyilkosságot viszont annál szélesebb körben gyakorolták. Mindez azért volt így, mert az abortusz életveszélyes beavatkozásnak számított a nő számára is. Az abortuszra kétféle módszert ismertek: 1. mérgeket kapott a nő; 2. a nő hasára próbáltak fizikai eszközökkel hatni. Mindkét módszer gyakran a nő számára is súlyos sérüléseket vagy halált okozott.
A kereszténység kialakulásakor az ókori Római Birodalomban bevett gyakorlat volt a terhességmegszakítás, az első kreesztény közösségek ezzel szemben a megfogant élet védelmét hirdették. Az 80. körül keletkezett Lukács-evangélium tanúsága szerint Jézus a Szentlélektőlfogant, és mint magzat is a közösséghez tartozott („felujjongott méhében a magzat” (Lk 1,41). Az első század végéről származik a másik írásos emlékünk, a Didakhé arról, hogy a megfogant életet nem szabad elpusztítani: „Ne hajtsd el a magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg” (II., 2.). Ilyen tanácsot ad: „A magzatot ne hajtsd el, az újszülöttet ne öld meg!” (V., 6.)Az ugyancsak 2. századi, ismeretlen szerzőjű Diogenéthoszhoz írott levél szerint a korabeli keresztények „mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el.”
Az elvirai zsinat (300 k.) például ezt a határozatot hozta:
- „Ha egy asszony férje távollétében házasságtörő kapcsolatból fogant, és tette után megölte gyermekét, úgy határozunk, hogy még élete végén sem szabad megadni neki a közösségben való részesedést, mert bűnt bűnre halmozott. … Ha egy katekumen nő házasságtörésből fogant, és megöli gyermekét, úgy határozunk, hogy csak élete végén kereszteljék meg”.
Azaz a zsinat kiközösítéssel, ill. a halál előtti utolsó pillanatban való befogadással sújtotta az abortuszt elkövető asszonyt (63, 68. kánon). Elítélték az abortuszt a keleti területek zsinatai is, de például a 314-es ankürai (Kis-Ázsia) zsinat enyhített a korábbi, szigorú határozaton: „Úgy határoztunk, hogy 10 évet töltsenek vezeklésben a megfelelő fokozatok szerint.” (21. kánon). Az 524-es hispániai léridai zsinat kimondta: „Akik házasságtörés után gonoszul megölni próbálják a magzatot vagy a megszületett gyermeket, mind a férfit, mind az asszonyt csak 7 év után fogadják vissza az egyház közösségbe.” A 678-as konstantinápolyi 6. egyetemes zsinat 92. kánonja „azokat az asszonyokat, akik magzatelhatást okozó szereket, vagy a magzatot megölő mérget vesznek be, a gyilkosoknak járó büntetéssel” sújtotta.
A középkori keresztény Európában
Míg az egyházi törvényhozás az abortuszt gyilkosságként ítélte el, a moralisták és jogászok között fölvetődött a kérdés: vajon minden abortusz gyilkosság-e? A kérdést a teológiaiértelemben vett úgynevezett animáció (azaz a lélek megjelenése a testben) mindmáig megoldatlan problémája indokolta, és a 11-12 századtól tekintélyes képviselői voltak a nézetnek, hogy bizonyos ideig a magzat nem hordoz értelmes lelket, ezért az animáció időpontja előtt elkövetett abortusz bűn ugyan, de nem emberölés.[9]
Az újkorban
A 16. századvégén V. Sziktusz pápa az abortusz kérdésében adta ki az Effrenatam kezdetű bullát, amelyben pontosan megfogalmazta az abortusz összes részletkérdését:
- „Az elvetemült emberek féktelen vakmerőségét és szabadosságát arra, hogy vétkezzenek Isten gyilkosságot tiltó parancsolata ellen, a korábbi időkben gyakran szigorú törvények és rendelkezések fékezték meg. Ezt megfontolván – mivel az Úr az igazságosság legmagasabb trónusára ültetett minket – kénytelenek vagyunk mi magunk is, józan meggondolástól indítva, s részben megújítva, részben kiegészítve a régi jogszabályokat, azokat is a gyilkosoknak járó büntetésekkel sújtani, akik nem szégyellik az anyja méhében rejtőző, még éretlen magzatot a legkegyetlenebb módon meggyilkolni. Mi tehát, mivel ezt a bajt is orvosolni akarjuk, elrendeljük: Mindazok – bármilyen rendű és rangú, vagy bármely szerzethez tartozó férfiak és nők, vagy világi papok, bármilyen világi vagy egyházi hivatalt viselők –, akik ezután önmaguk vagy más személy közbejöttével magzatelhajtást okoznak (azaz bármi módon: ütlegeléssel, méreggel, gyógyszerrel, a terhes asszony megerőltetésével vagy bármi más elképzelhető módszerrel már lelkes vagy még lélek nélküli, már kiformálódott vagy még formátlan magzatot eltávolítanak a méhből), úgy, hogy ez valóban be is következett, továbbá maguk a terhes asszonyok, akik ebbe beleegyeztek, azonnali hatállyal (lat. ipso facto) azon büntetéseket vonják magukra, amelyeket az isteni és az emberi jog, kánoni törvények és pápai rendelkezések, valamint a világi törvények a szándékos gyilkosokra szabnak ki.”
0817-ben az Egyházi Törvénykönyv megismételte a hagyomány álláspontját: „Mindazok, akik magzatelhajtást hajtanak végre, beleértve az anyát is, az ordináriusnak fönntartott, önmagától beálló kiközösítésbe esnek, s ha klerikus volt a tettes, letétetik.” (2350. kánon). IX. Piusz pápa 1930-ban a Casti connubii enciklikában megerősítette a hagyományos törvényeket, részletesen elemezve a szóba jöhető indikációkat. VI. Pál pápa a Humanae vitaeben, II. János Pál pápa a Familiaris consortioban megismételte és megerősítette a magzati életnek ugyanazt a védelmét, amely a közvetlen animáció föltételezésével a fogantatás pillanatától oltalmazza az embert. Ennek értelmében lépett hatályba 1983-ban az új egyházi törvény is.
A 20. és 21. században
Romániában 1966–1990 között volt hatályos a „Decret 770” törvény, amely egyszerre tiltotta be az anya döntésére végzett abortuszt és valamennyi fogamzásgátló eszközt.A hatályos időszakban évente 300-500 fővel nőtt az abortusz következtében elhunyt anyák száma. Az élveszületett gyermekek száma ezalatt évi 50 000-180 000-rel nőtt meg.A szigorítás egy év alatt 78%-ról 28%-ra csökkentette az abortusszal végződő várandósságok arányát, a törvény hatályon kívül helyezésekor ugyanez az arány egy év alatt 34%-ról 76%-ra nőtt fel.
Manapság az abortusz egyre több országban válik törvényileg elérhetővé, bár léteznek ezzel ellentétes tendenciák is (például Lengyelország, El Salvador, Nicaragua). Az abortuszok születésre vetített aránya csökkenő tendenciát mutat, legalacsonyabb Nyugat-Európában, legmagasabb Kelet-Európában.
Gyógyszeres terhességmegszakítás Budapesten
2010-től a budapesti Rózsakert Medical Center végzett ún. gyógyszeres terhességmegszakítást. A magánklinika 2012-ben került be a híradásokba, ugyanis ez volt Budapest egyetlen olyan intézménye, ahol ezt az eljárást alkalmazták.A sajtóhírekre közleményben reagáltak, ahol arról írtak, hogy „(…) a Rózsakert Medical Center nem szeretne továbbra sem részt venni abban a vitában, amely arról szól, legyen-e a továbbiakban Magyarországon gyógyszeres terhességmegszakítás, vagy sem (…)” A magánklinikán 2012-ben az ÁNTSZ is vizsgálatot indított, hogy felderítse, megvannak-e a szakmai és jogi feltételei a gyógyszeres terhességmegszakításnak. A vizsgálat során nem talált szakmai hibát. Az intézmény hamarosan felhagyott a módszer alkalmazásával. A klinika vezetőjének álláspontja szerint az abortusszal kapcsolatos vitában a politikai felek eszközként használták az intézményt.
Jogi szabályozás
George W. Bush aláírja az abortusztörvényt 2003-ban
Napjainkban az európai jogállamokban korlátlan, kizárólag a nő akaratától függő abortusz nem létezik. Mindenütt jogilag korlátozott abortuszrendszer létezik. Különbség a korlátozások rendszerében van. Alapvetően két megoldási mód ismeretes:
1. Az indikációs korlátozások módszerét követő országokban csak valamilyen meghatározott ok megléte esetén lehet a terhességet megszakítani (például a nő életének veszélyeztetése, a terhességet bűncselekmény okozta). Ezen országok közé sorolható: Belgium, Egyesült Királyság, Finnország, Luxemburg, Magyarország, Málta, Németország Portugália, Spanyolország, Svájc és részben Olaszország.
2. Az időbeli korlátozások rendszerét követő országokban egy meghatározott időpontig – általában a fogamzástól számított 12 hétig – az anya szabadon dönthet a terhesség megszakításáról. Az időpont eltelte után általában csak meghatározott indikáció esetén szakítják meg a terhességet. Ezen országok közé sorolható: Ausztria, Dánia, Franciaorszgá, Görögország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Törökország.
Világviszonylatban megállapítható, hogy a nagy népességű országok (például USA, Kína, Oroszország, Japán követik általában a időbeli korlátozást, míg az alacsony népességűek (pl. Izrael) az indikációs korlátozást követik. Ázsiai országokban az iszlám, buddhista és hindu kultúrkörökben szigorúan ellenzik az abortuszt.
(Forrás: Wikipédia)
