A SPENGLERI JÓSLAT

2018-09-30T15:57:23+02:002018. október 1.|Általános hír, Tanulmány|

Demény Pál, magyar származású amerikai demográfus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 2002. november 20.-án megtartott akadémiai székfoglaló előadását Oswald Spengler – a Nyugat alkonyában megfogalmazott – döbbenetes előrelátásról bizonyságot tevő jóslatának felelevenítésével kezdte: “A német történész, Oswald Spengler 1922-ben megjelent művében, A nyugat alkonyában megkockáztatott egy olyan hosszútávú demográfiai jóslatot, melyre még hasonlóan ambíciózis kollégái is igen ritkán vállalkoznak.” Olvassuk el a kétkötetes mű, második kötetének, 139-151. oldaláig terjedő részét. Az állakat előtte kérem felkötni!

Oswald Spengler A Nyugat alkonya II: kötet, 139-151. o.

„A világváros kőkolosszusa áll minden nagy kultúra életfolyamatának a végén. A lelkileg a vidék által megformálódott kultúrembert saját teremtménye, a város először birtokába veszi, aztán birtokolja, majd a maga teremtményévé, végrehajtó szervévé és végül áldozatává teszi. Ez a kőből álló massza az abszolút város. Képe, ahogy félelmetes szépségével az emberi szem fényvilágában megjelenik, a végérvényessé „vált”-nak egész fennkölt halálszimbolikáját magában foglalja. A gótikus épületek lélekkel átitatott köve az évezredes stílustörténelem során végül ennek a démoni kősivatagnak a lélek nélküli matériájává süllyedt.

Oswald Spengler

Ezek az utolsó városok teljes mértékben szellemek. Házaik (szemben az ióniai vagy a barokk városok házaival) már nem az ősi parasztházak leszármazottai, amelyekből egykoron a kultúra is kiindult. Már egyáltalában nem is házak, amelyekben Vestának vagy Janusnak, a pentáoknak vagy a lároknak bármilyen helye is maradt volna, hanem puszta szálláshelyek, melyeket nem a vér, hanem a cél, nem az érzület, hanem a gazdasági vállalkozószellem teremtett. Amíg a vallási értelemben vett tűzhely a család igazi és jelentőségteljes központja, addig a tájhoz való végső kapcsolódási szál még nem szakadt el. Csak amikor már ez is elvész, és a bérlők és ágyrajárók tömege kezd ebben a háztengerben szállásról szállásra kóborolni (ahogy az előidők vadászai és pásztorai), akkor alakul ki teljesen az intellektuális nomádság. Ez a város egy sajátos világ – maga a világ. Csak mint egésznek van emberilakóhely-jelentése. Maguk a házak atomok, melyeket ez az egész tart össze.
A régi építésű városok – a maguk dómból, városházából és csúcsos oromzatú sikátorokból álló gótikus magjával, melynek tornyai és kapui köré a barokk kor szellemibb, világosabb, patríciusházakból, palotákból és csarnoktemplomokból álló kört emelt – kezdenek minden irányban formátlan tömeggé burjánzani, a bérkaszárnyák és célépítmények tömegével a sivataggá váló vidéki tájba rágódni, kezdik a régi kor tiszteletre méltó arculatát a körülépítésekkel és átvágásokkal szétrombolni. Aki egy toronyból néz le erre a háztengerre, az emberiségnek ebben a megkövült történelmében pontosan felismeri azt a korszakot, ahol az organikus növekedés véget ér, és az anorganikus és ezért mértéktelen, minden határon túllépő burjánzás elkezdődik. És megjelennek a célszerűségben való tisztán szellemi tobzódás művi, matematikai, teljesen tájidegen képződményei is: a városépítész városai, amelyek minden civilizációban ugyanarra a sakktáblaszerű formára, a léleknélküliség szimbólumára törekszenek. Ezeket a szabályos háznégyzeteket „csodálta meg” Hérodotosz Babilonban, a spanyolok Tenochtitlanban. Az antik világban az „absztrakt” városok sora Thurioival kezdődik, melyet milétoszi Hippodamosz „tervezett” 441-ben. Thurioit Priné (ahol a sakktáblaminta az alapfelületek mozgékonyságát teljesen eltüntette), Rodosz, Alexandria követik, mint a számtalan császárkori provinciaváros mintaképei. Az iszlám építészek 762 után tervek alapján építették Bagdadot, és egy évszázaddal később a Tigris mellett az óriásvárost, Szamarrát. A nyugat-európai-amerikai világban az első nagy példa Washington alaprajza (1791). Nem lehet kétséges, hogy a Han-kor világvárosai Kínában és a Maurja-dinasztia világvárosai Indiában ugyanilyen geometriai formákkal rendelkeztek. A nyugat-európai-amerikai civilizáció világvárosai még korántsem érték el fejlődésük csúcsát. Látni vélek – valamivel 2000 után – városelképzeléseket tíz-húszmillió emberre, akik tágas területet laknak be; építményeket, amelyekhez képest a jelen óriásai törpéknek hatnak, és közlekedési elképzeléseket, melyek ma még tébolyultnak tűnnének.

metropolisz

Az antik ember formaeszménye – létezésének még ebben a végső alakjában is – a testi pont: ehhez képest a jelen óriásvárosai a végtelenhez való vonzalmukról árulkodnak: a nagy kiterjedésű területnek külvárosokkal és villanegyedekkel teletűzdelése, a sokféle közlekedési eszköznek a szélrózsa minden irányába szétfutó óriási hálója, a zsúfolt belterületen az utcákon, utcák alatt és felett vezetett gyorsközlekedés, nos mindez az eredeti antik világváros formát nem szélesíteni, hanem tömöríteni akarja: az utcák szűkek és keskenyek, a gyors közlekedést kizárók, ami a római hadi utakon már egyértelműen megvalósult; semmi hajlandóság arra, hogy az emberek a városon kívül lakjanak, hogy ennek akárcsak a feltételeit is megteremtsék. A város még most is test kell, hogy legyen: tömör és kerek, a legszorosabb értelemben vett szóma. A szünoikia – amely az antik koraidőkben a vidéki lakosságot mindenütt a városba húzta, és ezzel a polisz típusának létrejöttét lehetővé tette – ismétlődik meg még egyszer abszurd formában: mindenki a város közepén akar lakni, annak legszűkebb magjában, különben nem érzi magát a város lakójának. Az ilyen város már csak city, belváros. Az új szünoikia elővárosi zóna helyett a felső emeletek világát alakítja ki. Róma 74-ben, a roppant császári építkezések ellenére, az egyenesen nevetséges tizenkilenc és fél kilométeres kerületet érte csak el. Ez oda vezet, hogy ez a test nem szélességben, hanem szakadatlanul a magasba növekszik.

Róma bérkaszárnyái (amilyen a rossz hírű Insula Feliculae is volt) mindössze három-öt méteres utcaszélességnél olyan magasságokat értek el, amilyeneket Nyugaton sehol, de Amerikában is csak néhány városban találhatunk. A Capitoliumnál a tetők már Vespasianus alatt hegycsúcsnyi magasságba szöktek. Iszonyatos nyomor, az életszokások elvadulása, melyek már most új ősembereket nevelnek az oromzatok és a manzárdok világában, a pincékben és a hátsó udvarokban – nos ezt jelenti ezekben a pompás tömegvárosokban élni. Mindez ugyanúgy nézett ki Bagdadban és Babilonban, mint Tenochtitlanban vagy manapság Londonban és Berlinben. Diodórosznál olvashatni egy detronizált egyiptomi királyról, akinek Rómában egy siralmas bérlakásban, a felső emeleten kellett laknia.
De sem a nyomor, sem a kényszerűség, sem e fejlődés tébolyodottságának tiszta felismerése nem csökkenti ennek a démoni képződménynek a vonzerejét. A sors kereke a vég felé forog; a város születése maga után vonja a halálát. Kezdet és vég, parasztház és háztömb úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a lélek és az intelligencia, a vér és a kő. De az „idő” nem alaptalanul a visszafordíthatatlanság ténye. Csak „előre” létezik itt is, „hátra” nem. A parasztság egykor világra hozta a mezővárost, és táplálta nemes vérével. Az óriásváros mármost kiszipolyozza a vidéket – telhetetlenül, az emberek mindig új tömegeit követelve és felemésztve, egészen addig, amíg egy már alig lakható sivatag közepén ki nem tikkad és meg nem hal. Aki minden történelem emez utolsó csodája bűnös szépségének egyszer áldozatul esik, az nem szabadul soha többé. Az ősi népek képesek eloldódni a földtől, és a távolba vándorolni. A szellemi nomád erre már nem képes. A nagyváros utáni honvágy talán minden más honvágynál erősebb. E városok bármelyike hazájának számít, de a legközelebbi falu is már idegen vidék. Szívesebben hal meg az utcakövön, mintsem visszatérjen a vidékre. Még e nagyszerűségtől való csömör, az ezernyi színben játszó fényekbe való belefásulás, a taedium vitae, ami végül oly sok embert elfog, sem szabadítják meg tőle. Cipeli a várost magával a hegyekbe, a tengerhez. Elvesztette a magánvaló vidéket és nem talál vissza hozzá.
Ami a világvárosi embert képtelenné teszi arra, hogy másfajta földön és ne ezen a mesterséges vidéken éljen, az saját létezésében a kozmikus taktus visszaszorulása, miközben az éberlét feszültségei egyre veszélyesebbekké válnak. Ne felejtsük el, hogy egy mikrokozmoszban az állatszerű aspektus, az éberlét lép a növényszerű létezés mellé, és nem fordítva. A taktus és a feszültség, a vér és a szellem, a sors és a kauzalitás úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a virágzó vidék a megkövült városhoz; mint valami, ami magáért valóan létezik, egy olyasvalamihez, ami tőle függ. Feszültség kozmikus taktus nélkül, amely lélekkel tölti el azt – a semmihez való átmenet. De a civilizáció éppen hogy semmi más, csak feszültség. A kiemelkedő civilizáltságú emberek feje egyértelműen az igen éles feszültség kifejeződése.

Az intelligencia voltaképpen nem más, mint a legmegfeszítettebb megértés képessége. Az ilyen koponyák szolgáltatják kultúrában a kultúrák „utolsó embereinek” típusát. Hasonlítsuk össze ezekkel a parasztfőket, amint egy nagyváros utcai forgatagában felbukkannak. Az út a paraszti eszességtől (a ravaszságtól, a természetes észtől, az ösztöntől, amelyek [mint minden értelmes állatnál] a megérzett taktuson alapulnak) a városi szellemen át a világvárosi intelligenciáig (a szó már éles hangzása folytán is kitűnően visszaadja a kozmikus alap elerőtlenedését) úgy is jellemezhető, mint a sorsérzület állandó gyengülése és a kauzalitásszükségletek gátlástalan gyarapodása. Az intelligencia a tudattalan élettapasztalat pótlása a gondolkodás területén végzett mesterséges gyakorlással; valami hústalan, valami ösztövér. A különböző rasszok intelligens arcai erősen hasonlítanak egymáshoz. Maga a rassz az, ami bennük visszaszorul. Minél kevésbé van meg bennük a létezés szükségszerűségének és magától értetődésének érzése, és minél elterjedtebb az a szokás, hogy mindent „világossá tegyenek”, annál inkább kauzálisan csillapítják az éberlét félelmét. Ezért azonosítják a tudást és a bizonyíthatóságot, és ezért pótolják a vallási mítoszt a kauzalitás mítoszával: a tudományos elmélettel. Ezért emelkedik ki az absztrakt pénz (mint a gazdasági élet tiszta kauzalitása) a vidék használatiérték-fogalmával szemben, amely taktus, nem pedig feszültségek egyfajta rendszere.
Az intellektuális feszültség a pihenésnek már csak egyetlen, sajátosan világvárosi formáját ismeri: a feloldódást, a „szórakozást”. Az igazi játék, az életörömök, az élvezet, a mámor a kozmikus taktusból születtek, de igazi lényegükben itt már nem ragadhatók meg. Ami helyette van: a legintenzívebb gyakorlati gondolkodási tevékenység felváltása a tudatos hülyüléssel, a szellemi feszültség feloldása a sport testi feszültségével, a testi feszültség feloldása a „gyönyör” érzéki feszültsége révén, a szellemi „izgalmak” helyett a játék és a fogadás izgalma, a napi munka tiszta logikájának pótlása tudatosan élvezett misztikával – ez tér vissza minden civilizáció minden világvárosában. Mozi, expresszionizmus, teozófia, bokszmérkőzések, néger tánc, póker és a lóverseny – mindezt viszontlátjuk Rómában, és egy szakembernek egyszer ki kellene terjesztenie a vizsgálatot az indiai, a kínai és az arab világvárosokra is. Hogy csak egyet említsünk: ha a „ Kámaszútrá”-t olvassuk, megértjük, hogy miféle emberek lelték többek között a buddhizmusban; és a bikaviadal-jeleneteket is egészen más szemmel fogjuk nézni a krétai palotákban. Kultusz szolgál alapjául, ez kétségtelen, de valami olyasféle illat lengi körül, mint a felkapott Róma városi Ízisz-kultuszt a Circus Maximus szomszédságában.
Mármost abból a tényből, hogy a létezés egyre gyökértelenebb, az éberlét egyre feszítettebb lesz, fakad végül az a jelenség, amely a háttérben már régóta készülődött, és most hirtelen a történelem előterébe lép, hogy az egész színjátéknak véget vessen: a civilizált ember terméketlensége. Nem olyasmiről van szó, amit a mindennapi kauzalitás alapján, pl. fiziológiailag meg lehetne magyarázni, ahogy azt a modern tudomány teljes magától értetődéssel próbálja is. Ebben a jelenségben egyértelműen metafizikai haláligenlés figyelhető meg. A világvárosok utolsó lakói már nem akarnak élni – talán egyénenként még igen, de típusként, tömegként már nem; ebben az összlényben kialudt a haláltól való félelem. Az, ami az igazi parasztot mély és megmagyarázhatatlan rettegésben tartja, annak gondolata, hogy kihal a családja és neve, itt teljesen értelmét vesztette. A rokon vér fenntartása a látható világon belül már nem ennek a vérnek a kötelessége; a sorsot, hogy utolsók lesznek, már senki nem érzi végzetnek. Nemcsak azért maradnak el a gyerekek, mert nem születhetnek meg, hanem mindenekelőtt azért, mert a végsőkig feszített intelligencia már semmi okot nem lát létezésükre.

Mélyedjünk csak bele egy paraszt lelkébe, aki időtlen időktől ül ősi rögjein, aki azért vette azt birtokába, hogy vérével szavatoljon érte. Mint ősök unokája, mint jövőbeli unokák ősapja ereszt gyökeret. Az ő háza, az ő tulajdona: nem a testnek és a javaknak néhány évre szóló illékony együttléte ez, hanem az örök föld és az örök vér tartós és bensőséges egymáshozkötöttsége: csak ezáltal, csak ennek a misztikus értelemben vett megtelepedettségnek az alapján alakulnak ki a nemzés, születés és halál körfolyamatának nagy korszakai, az a metafizikai varázslat, mely lecsapódását a kontinens minden népének erkölcsében és vallásában megtalálja.

Papp Sándor Dezső: Zsoboki parasztház

Mindez az „utolsó emberek” számára már nem létezik. Az intelligencia és a terméketlenség nem csak azért jár együtt az ősi családokban, népeknél, kultúrákban, mert az egyéni mikrokozmoszokban a végletekig feszített állatszerű életoldal a növényszerűséget felemészti, hanem mert az éberlét felveszi a létezés kauzális szabályozásának gyakorlatát. Amit az értelem irányította ember rendkívül jellemző kifejezéssel természeti ösztönnek nevez, azt nemcsak kauzálisan ismeri meg, hanem kauzálisan értékeli is, és helyét egyre inkább egyéb szükségletei körében jelöli ki. A nagy fordulat akkor következik be, amikor egy nagy műveltségű nép mindennapi gondolkodásában a gyermekek létezésére indokokat kezdenek keresni. A természet nem ismer indokokat. Ahol valódi életet élnek, ott belső, organikus logika uralkodik: „kozmikus személytelenség”, ösztön, amelyek az éberléttől és annak kauzális láncolataitól teljesen függetlenek, és annak révén egyáltalán fel sem ismerhetők. Ősi népek bő gyermekáldása természeti jelenség, melynek meglétén senki nem morfondírozik, még kevésbé hasznán vagy kárán. Ahol születési indokok egyáltalán tudatosulnak, ott maga az élet vált már kérdésessé. Ott elkezdődik a születésszám „ésszerű” korlátozása – amit már Polübiosz Görögország végzeteként sirat, de ami persze már előtte is régóta szokásos volt a nagyvárosokban, és a római korban szörnyű méreteket öltött – , amit kezdetben az anyagi kényszerűséggel magyaráznak, de aztán nagyon hamar már semmivel sem fognak indokolni. Ott kezd (mégpedig a buddhista Indiában ugyanúgy, mint Babilonban és Rómában ugyanúgy, mint a jelenkor városaiban) a női „élettárs” – választás is szellemi problémává válni – a paraszt és minden természeti ember anyát választ gyermekeinek. Megjelenik az „ibseni házasság”: a „magasrendű szellemi közösség”, amelyben mindkét fél „szabad”, szabad mint intelligencia, „szabad” a vér növényszerű unszolásától, mely szaporodni akar; Shaw mondja ki végül is a lényeget: „…az asszony nem emancipálhatja magát, ha nem dobja el magától nőiességét, kötelességét férjével, gyermekeivel, a társadalommal szemben, mindennel szemben, ami nem ő maga.” Az ősasszony, a parasztasszony, anya; gyermekkorától kezdve vágyott minden női sajátossága ebbe a fogalomba fut össze. Most azonban megjelenik az ibseni nő, a barátnő – az egész világvárosi irodalom legfőbb hősnője a skandináv drámától a párizsi regényig. Gyermekek helyett lelki konfliktusai vannak, a házasság iparművészeti feladat, és az lesz a legfőbb probléma, hogy a felek „kölcsönösen megértsék egymást”. Teljesen mindegy, hogy egy amerikai dáma azért nem talál elég okot a szülésre, mert nem akar kihagyni egyetlen szezont sem; hogy egy párizsi nő azért, mert attól retteg, hogy szeretője kereket old; vagy egy Ibsen-hősnő, mert „önmagának akar élni”. Mindannyian önmaguknak akarnak élni és mindannyian terméketlenek. Ugyanezek a tények ugyanezekkel az „indokokkal” megtalálhatók az alexandriai, a római és magától értetődően az összes többi civilizált társadalomban, természetesen abban is, amelyben Buddha felnőtt – és mindenütt létezik (a hellenizmusban és a XIX. Században csakúgy, ahogy Lao-ce és a csarvakatanítás korában) a gyermekszegény intelligencia számára valamilyen etika, mint ahogy létezik irodalma a Nórák és a Nanák konfliktusainak.
A gyermekbőség, melynek tiszteletre méltó képét Goethe a „Werther” megrajzolhatta, provinciálissá válik. A sokgyermekes apa a nagyvárosokban karikatúra. – Ibsen róla sem feledkezett meg; ilyen karikatúrát rajzol „A szerelem komédiájá”-ban.

Ezen a lépcsőfokon veszi kezdetét minden civilizációban az iszonyú elnéptelenedés több száz éves stádiuma. A kultúrák emberiségének teljes piramisa tűnik el. A csúcstól lefelé haladva bontódik le; először a világvárosok, aztán a provinciavárosok, végül a vidék, amely a városok elnéptelenedését egy ideig még késlelteti azzal, hogy lakosságának színe-java tömegesen a városba özönlik. Végül csak a primitív vér marad, de erős, ígéretes elemeitől megfosztva. Megszületik a fellahok típusa.
Ha valami, akkor az antikvitás közismert „alkonya” (amely már a germán vándortörzsek betörése előtt kiteljesedett) bizonyítja, mennyire nincs köze a kauzalitásnak a történelemhez. Az Imperium a legteljesebb békét élvezte; gazdag volt, magas műveltségű, jól szervezett; Nervától Marcus Aureliusig olyan uralkodók sora irányította, amilyeneket a császárság semmilyen más civilizációban nem tudott felmutatni. Mindennek ellenére gyorsan és tömegesen fogy a népesség – Augustus kétségbeesett család- és gyermekjogi intézkedései ellenére, akinek lex de maritandis ordinibusa a római társadalomban nagyobb megütközést keltett, mint Varus veresége; a tömeges adoptációk, a barbár származású katonák szakadatlan letelepítése ellenére, hogy az elnéptelenedett vidékekre embereket hozzanak; Nerva és Traianus nagy értékű eltartási alapítványai ellenére, hogy a vagyontalan szülők gyermekeit felneveljék. Először Itália, aztán Észak-Afrika és Gallia, végül Spanyolország (mely az első császárok idején még a birodalom legnépesebb vidéke volt) néptelenedett el és vált kihalttá. Plinius ismert – és a modern népgazdaságban jellemző módon állandóan emlegetett – kijelentése: latifundia predidere Italiam, jam vero et provincias, felcseréli a folyamat kezdetét és végét: a nagybirtok soha nem érte volna el ezt a kiterjedést, ha a parasztságot előzőleg nem szívták volna el a városok, és a vidék nem lett volna már bensőleg tökéletesen magára hagyva. Pertinax 193-as edictuma fedi fel végül a dolgok ijesztő állapotát: Itáliában és a provinciákon mindenkinek megengedték, hogy az elhagyott földet birtokba vegye. Ha betelepíti, tulajdonjogot kap rá. A történészeknek csak komolyabban kellene a többi civilizációt is vizsgálniuk, és mindenütt hasonló jelenséget rögzíthetnének. Az Újbirodalom eseményeinek a hátterében is – különösen a XIX. Dinasztiától kezdve – világosan érezhető a népesség komoly megfogyatkozása. A városépítésnek az a jellege, amit IV. Amenóphisz tell-el-amarnai építkezése mutat, ahol is negyvenöt méter szélesek voltak az utcák, a korábbi népsűrűség mellett elképzelhetetlen lett volna, és éppígy a nem túl sikeres védekezés a „tengeri népekkel” szemben, akiknek kilátásaik a Birodalom megszerzésére akkoriban biztosan nem voltak rosszabbak, mint a germánokéi a IV. századtól kezdve, és végül a líbiaiak szakadatlan bevándorlása a Deltához, ahol 945 körül épp egyik vezetőjük (pontosan, ahogy Kr. U. 476-ban Odoaker) szerezte meg a hatalmat a Birodalom felett. De ugyanez világlik ki a politikai buddhizmus történetéből is Asóka császár után. Hogy a maja népesség egész rövid idővel a spanyol hódítás után hirtelen eltűnt, és hogy a nagy, elnéptelenedett városok az őserdő áldozatául estek, ez nem csak a hódítók brutalitását bizonyítja, ami ezzel a fiatal és sokat ígérő kultúrnéppel szemben alkalmasint hatástalan is lett volna, hanem a belülről enyészés tényét is, mely kétségtelenül már régebben kezdődött. És ha a saját civilizációnkhoz fordulunk: a francia nemesség ősi családjait túlnyomórészt nem a forradalomban irtották ki, hanem 1815 után haltak ki; a terméketlenség átterjedt a polgárságra és 1870 után az éppen a forradalom által majdnem újjátermelődött parasztságra is. Angliában, de még inkább az USA-ban, éspedig annak éppen legértékesebb és legrégebben bevándorolt keleti népessége körében, már régóta meghatározó jellegű a „rassz-öngyilkosság” – amely ellen Roosevelt ismert könyvét írta.
Ezért bukkanunk ezekben a civilizációkban mindenütt már igen korán elnéptelenedett provinciavárosokra és a fejlődés végén kiürült óriásvárosokra, melyek kőrengetegeiben a kisszámú fellah népesség ugyanolyan körülmények között él, mint a kőkorszak emberei: barlangokban és cölöpházakban. Szamarrát már a X. században elhagyták; Asóka rezidenciája, Pataliputra, amikor a kínai utazó, Hszien Csiang 635 körül felkereste, kísérteties, teljesen kihalt épülettörmelék volt, és a nagy maja városok közül is sokaknak már Cortez idejében üresen kellett állnia. Polübiosztól kezdve antik leírások hosszú sora áll rendelkezésünkre: régi híres városok, melyeknek üresen álló házsorai lassan összeomlanak, miközben a fórumon és a gümnaszionban marhacsordák legelnek, és az amphiteátrumban, ahol még szobrok és hermák állnak, gabonát termesztenek. Rómának az V. században már csak egy falunyi lakosa volt, mindazonáltal a császári paloták még lakhatók voltak.
Ezzel ér véget a városok történelme. Az ősi mezővárosból nő ki, válik kultúrvárossá és végül világvárossá;feláldozza teremtőjének vérét és lelkét e nagyszerű fejlődés és annak végső virága, a civilizáció szellemének oltárán, és ezáltal megsemmisíti önmagát is.”

Forrás: nepesedes.hu