Ma, anyák napján köszöntjük az édesanyákat és emlékezünk azokra az anyákra, akik már az égből néznek le ránk.
Egy tanmese jut az eszembe.
Egy fiú beleszeret egy lányba és amikor megkéri a kezét, a lány így szól: hozzád megyek, de csak akkor, ha megölöd anyádat és elhozod nekem a szívét. A fiú így tesz, majd, amikor szalad a szívvel a kezében, megbotlik és elesik. Erre a szív megszólal: kisfiam, megütötted magad?
Anyának lenni soha el nem múló aggodalom, szorongás, önfeláldozás, de anyának lenni nem csak nagy szavak. Hanem fáradtság, kétségbeesés, düh, tanácstalanság és bánat is. Az anyák tartják vállukon a világot, anyának lenni olyan, mint a magyar népmesében Fehérlófia utazása, aki úton a felvilág felé, miután elfogyott az élelem, saját karját, lábát, adja oda a griffmadárnak. Anyának lenni vér és fájdalom és megsemmisülés. És újjászületés. Ajándék, mellyel Isten maga mellé ültet minket a teremtés misztériumában.
Anya nélkül emberré válni nagyon nehéz.
Az anyáknak megköszönni tetteiket szavakkal nem lehet. Talán jobb, ha nem mondunk semmit csak megöleljük Őt, egy gyerek szavak nélkül képes a legmélyebb érzéseket kelteni.
„…S én csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán.”
Petőfi tudta.
Az „anya” nem is egy szó. Maga a szeretet. Ősrobbanás, remény, szakralitás, a kezdet és a vég. Univerzális, kontinenseken átívelő kollektív tudat, az emberi lét fundamentuma. A föld bármely részén megszülető és cseperedő gyermek első szava, vágya, álma, mely összeköt mindannyiunkat, mely szóban egyek vagyunk.
Éppen ezért azokat az erőket, akik az anya szó felszámolásáért szállnak síkra és azt akarják, hogy szülő 1-nek, pláne szülő 2-nek! hívjuk drága édesanyánkat, akik torz, beteg lelküket, mint valami kényszerzubbonyt rá akarják húzni az egész világra, az egyetemes emberi lét megsértésével, terrortámadással, szellemi és lelki szőnyegbombázással, emberiség elleni bűntettel vádolom és rájuk a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérem.
