A gender lobbi idei provokációi, nevezetesen a szivárványos zászlók középületekre való kitűzése valamint a gyermekeket riogató deviáns mesekönyv megjelenése szerencsére úgy tűnik, a magyar társadalom széles rétegeiben kiverte a biztosítékot. A kormány, – ha átmegy a Parlamenten, – Alaptörvényben kívánja leszögezni: az anya nő, az apa férfi.
Bután hangzik, de sajnos egy olyan bolondokházának (Európai Unió) vagyunk a lakói, ahol ha ilyen és egyéb alapigazságokat nem rögzítünk, még a végén a nagyérdemű összezavarodik és azt képzeli, családot alapíthat két azonos nemű, hogy aztán kisgyermekeket rontsanak meg.
Úgy tűnik, a magyarság immunrendszere még működésbe hozható, ellentétben a nyugati népekével,
de vajon elegendő-e lázadni a szivárvány családok ellen, ha magunk nem alapítunk normális, egészséges családokat?
Bár van némi javulás a házasságkötések számát illetően, de be kell látnunk: a családalapítást támogató intézkedések dacára érdemben nem nő a gyermekvállalási kedv. A nemzeti oldalon is számtalan gyermektelen szingli van, pedig hiába rázzuk az öklünket a gyerekek védelmében, ha a megszületésükért, a nemzet fennmaradásáért nem teszünk semmit.
A fiúk és lányok nem találnak egymásra napjainkban, hangzik el sokszor, de vajon miért?
Ennek oka egyszerű: a férfiak kedves, szép, odaadó, házias, gondoskodó nőre vágynak, a nők pedig erős, megbízható, felelősségteljes, hűséges férjre. Ezek a vágyak olyan mélyen kódolt évmilliók tapasztalatán alapuló elvárások, amiket nem lehet kicserélni és még abban is dolgoznak, aki azt hiszi magáról, hogy meghaladta ezt.
Akármit is gondolunk, a család akkor működik, ha vannak gyerekek, a nő gondoskodik róluk és az otthon melegéről, odaadó és nem helyezi a karrierjét a család elé, a férfiben pedig meg lehet bízni, dolgozik és védelmezi a családját.
Hát ilyenek vagyunk?
Nem hiszek a nemi szerepek össze-vissza csereberélésében, a karrierista nőkben, az otthon pelenkázó férfiakban. Mert mi az a karrier, ami miatt nem vállaljuk alapvető, Istentől elrendelt küldetésünket, az anyaságot? Sok nő nem tudja miért boldogtalan, pedig csak az az oka, hogy nincsenek gyerekei és ha vannak, akkor sem tud velük lenni mert bölcsődébe kell adja, hogy dolgozhasson, de vajon megéri? Úton útfélen azt halljuk, tanuljuk meg összeegyeztetni a karriert a családdal, de vajon ez hány gyerekig lehetséges? Tényleg ezt akarja minden nő? Ha hagynánk a nőket otthon lenni megfelelő jövedelem ellenében, több gyerek születhetne és a családok sem hullanának olyan könnyen szét. Legalább az első pár meghatározó évben!
Amilyen a nő, olyan a család. Amilyen a család, olyan a nemzet.
De mielőtt minden baj okozójának a nőt kiáltanánk ki, vajon a férfiak megtalálják-e valódi küldetésüket? Mitől férfi egy férfi igazán? Attól talán, amit ma hiszünk, hogy a lehető legtöbb nőt megszerzi és sok pénze van? Ezek-e vajon a legendás férfierények? Nem inkább a hűség, a nők és gyengék védelmezése, a bátorság, a hazaszeretet, az önfeláldozás, a kitartás? Az ideák, amik a férfit felemelik és amiért aztán a nő felnéz rá. Bízhat-e ma egy nő abban, hogy nem cserélik le bármikor egy újra?
Jövője van! – mondták a magyarok régen a várandós asszonyra, és tényleg.
Olyan nagy bajban van a nyugati civilizáció, hogy azt már nem lehet ilyen-olyan újításokkal orvosolni, itt az idő, hogy visszatérjünk az alapokhoz, az alapigazságokhoz, a józan észhez, a hagyományokhoz, mert ha nem, hát nem a gender agymosás fog minket leradírozni, hanem saját önzőségünk, kényelmességünk és gyávaságunk és végső soron az, hogy nincsenek utódaink.
Budaházy Edda
