Botos Katalin írása a Magyar Időkben jelent meg, ami külön öröm számunkra, hiszen ez azt jelenti, hogy lassan a kormányközeli orgánumokban is mernek írni az abortuszok tarthatatlanságáról, és a társadalomra gyakorolt végzetes hatásairól.
A cikket változtatás nélkül közöljük:
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a család fontosságát. Azok után az évtizedek után, amikor mind a szocialista, mind a liberális ideológia eredményesen küzdött a szétveréséért. Friedrich Engels elvtárs A család, a magántulajdon és az állam eredete című művében bizonygatta a hagyományos házasság rossz mivoltát. Nyugaton a harcos feministák küzdelme virágzott. Hogy Keleten és Nyugaton is sikerrel jártak, bizonyítják a statisztikai adatok. A nemzetköziek és a hazaiak. Európa-szerte lanyhuló házasságkötési szándék, a gyakori válások, a nagyszámú, házasságon kívül született gyermek.
A magyar kormányzat napjainkban mindent igyekszik megtenni a családok támogatásáért. Vállaljanak több gyereket! Azt azonban semmiféle anyagi juttatás nem képes elérni, hogy markánsan megnövekedjék a házassági szándék. Különösen, ha az országban eluralkodott egy társadalmi-gazdasági perspektíva hiányát jelző hangulat. A jólétben élő elit ezt többnyire nem érzékeli. De aki ismeri a társadalom szélesebb körét, látja.
Sokan, menekülve a kilátástalannak vélt helyzet elől, külföldre mennek. De ha maradnak is, kényszerű vagy választott magányban élik napjaikat. Az elköteleződés felvállalásához erőteljes lelki fordulatra lenne szükség. Igaz, a magyar statisztika mutat néhány szerény biztató jelet. De messze nem általános még a fiataloknál a családban gondolkodás. Márpedig tőlük függ a jövő Magyarországa. És persze Európa jövője is.
Az Egyesült Államokban is vannak az európaihoz hasonló válságjelek. John Mueller amerikai professzor mélyreható elemzést készített az Egyesült Államok statisztikájára alapozva. Ennek alapján látszik, hogy a demográfiai trendek ott is katasztrofális előrejelzést mutatnak. Ma még nincsenek olyan alacsony szinten a termékenységi mutatóban, mint Európában, de jól haladnak ebbe az irányba. Az adatok többek között megkérdőjelezik a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát is.
Botos Katalin
Mueller nagymértékben a liberális abortusztörvényt hibáztatja ezért. Rámutat, hogy ha az elvetetett gyermekek megszülethetnének, nem jelentkezne gond a társadalombiztosítás, nyugdíjbiztosítás terén. Bár napjainkra a fogamzásgátlás módszerei is széles körben mérséklik a gyerekek születését, de az abortusz, a megfogant élet elvétele mégis a legdurvább szabályozóeszköz. Ha ez nem volna, s azok a gyerekek is világra jönnének, a demográfiai helyzet kedvező lenne.
Nem, Ratkó Anna szabályait senki nem sírja vissza. De a feminista „Az én testem, az én döntésem!” típusú hangzatos liberális szólamokat is érdemes felülvizsgálni. Mueller ugyanis egy igen figyelemreméltó társadalmi jelenségre hívja fel figyelmünket. Arra, hogy vajon mi a házasságok számának csökkenésében az abortusznak a szerepe.
Azt gondolták az abortusz legalizálásának szószólói, hogy ha megvalósul, kevesebb lesz a házasságon kívül született gyerek. Nem vált be a számításuk. Ellenkezőleg: nagymértékben nőtt a házasságon kívül születettek száma. Ma már ugyanis kiment a liberális divatból, hogy ha jön a gyerek, illik összeházasodni. De számosan megtartják a gyermeket akkor is, ha volna mód elvetetni, csak éppen nem feltétlenül tartós kapcsolatban élve. (Ami, mondani se kell, a gyermeknek nem ideális.)
Elgondolkodtató azonban: ha az anyák fenntartják a jogot, hogy az abortuszról – gyerekeik életéről és haláláról – maguk döntsenek, akkor a férfiak is fenntartják, hogy ők maguk is egyedül döntsenek a saját életükről. Adott esetben lerázzák a gyereknevelés gondját. Például elmennek önmagukat megvalósítani. Figyelemre méltó logikai következtetés. Hiszen a gyermeket nem ők akarták, a nő akarta a gyereket megtartani. „Miért nem vetette el?” Tehát a gond egyedül az anyáé. És ez így van, még akkor is, ha a férfi fizeti a gyerektartást. Hát még ha nem fizeti.
Eközben azonban a szétesett házasságokban nevelődő gyermekek helyzete lényegesen nehezebb, mint a normál családban felnövőké. A társadalomban a gyermeküket egyedül nevelő anyák életszínvonala sokkal alacsonyabb, mint házasságban élő társaiké, s értelemszerűen a gyerekeké is. Ez nem puszta logikai következtetés, kemény statisztikai tények igazolják.
Az emancipációért és ezen belül az abortusz jogáért küzdő feministák tehát elérték, hogy végső soron az egész társadalom életszínvonala lett alacsonyabb. Hiszen az egyre terjedő, női családfővel rendelkező családok életszínvonala messze a családosoké alatt marad, s ez lehúzza a társadalmi átlagot. Végső soron éppen azért, mert nem köteleződünk el, mert nem vállal számos férfi a családért áldozatot. Persze ritkábban a fordítottja is igaz, amikor a nő hagyja magára gyermekét nevelő házastársát. Az ok ugyanaz. A rosszul értelmezett szabadság. Az elköteleződés, az áldozatvállalás elutasítása.
Milyen „győzelem” ez? Sikerül a haladás eredményeként elérnünk, hogy a társadalom egésze átlagosan rosszabbul éljen? Aligha kell értelmezgetni ezt a jelenséget. Ha nem sikerül feltámasztani a hagyományos erényeket, a hűséget, kitartást, ragaszkodást, ha nem tekintjük két egyenjogú, de a nehézségeket is egyenlő arányban vállaló házaspár életre szóló szövetségének a családalapítást, önmagunknak, társadalmunk egészének teszünk rosszat. Legfőképpen persze magunknak és gyermekeinknek, akik pozitív minta nélkül felnőve, atomjaira eső társadalomban élik társas vagy társ nélküli magányra ítélt életüket.
A szerző közgazdász, a népesedési kerekasztal tagja.
