1047/1956 (VI.4.) SZÁMÚ MINISZTERTANÁCSI HATÁROZAT AZ ORSZÁG MEGROKKANTÁSÁRÓL

2018-05-29T12:46:20+02:002018. április 12.|Abortusz, Tanulmány|

II. Trianon

1956. június 4-én szabályozza a minisztertanács rendelete a terhességmegszakításokat.

A rendelet nem került az országgyűlés elé, mert a parlament orvos-egészségügyi bizottsága ezt ismételten elutasította. A felálló abortuszbizottság a terhességének megszakítását kérelmező nőnek mind egészségügyi, mind szociális vagy családi okokból köteles az engedélyt megadni, és az illetékes körzet szülészeti osztálya köteles a művi vetélést végrehejtani! Világossá vált, a “szociális termelés” csődjét a kommunista vezetés el nem ismerhette, ha a termelés elégtelen, csökkenteni kell a fogyasztók számát!

Vajon törvényes-e?

Az abortusztörvény bevezetését egyértelműen, források által bizonyítottan, szovjet mintára a szovjetúnióból érkező elvtársak hathatós közbenjárásával erőszakolták rá Magyarországra az orvostársadalom és közvélemény tiltakozása ellenére egy olyan légkörben, amikor a fekete autó bármikor örökre elvihetet egy családot, amikor félelemben és bizonytalanságban éltek az emberek. Olyan körülmények között tehát, amelyben szabadon az ország nem dönthetett egy ilyen horderejű ügyben, amikor a szakma véleménye nem számított és a rendeletet végrehajtani nem hajlandó orvosokat ellehetetlenítették, meghurcolták, nem ritkán fizikailag is likvidálták. Ez a körülmény mindenképpen felveti annak a kérdését, vajon az erőszakosan az országra kényszerített abortusztörvény, amely szabad folyást engedett a parttalan magzatelhajtásoknak és amelyet a mindenkori kormányok  félve az esetleges ellenállástól azóta is hatályban tartanak, törvényes lehet-e?

Részlet Dr. Csúcs László, a mohácsi szülészet-nőgyógyászati osztály vezető főorvosának Hittel, tollal, szikével című könyvéből az akkori eseményekről:

“Miután Dr. Páli Kálmán teljes részletességgel ismertette az Egészségügyi Minisztérium útján leküldött minisztertanácsi rendeletet – dermedt csend támadt! A forró júliusi melegben megizzadt hátunkon hideg lett a verejték….!

-Ez a kormány rendelete! Kibúvó alóla nincs. – tette hozzá.

Nem állhattam meg, szót kéretem és megkérdeztem:

-Hogyan egyeztethető össze ez a rendelet az eddigi hivatalos jelszavakkal: “Legfőbb érték a gyermek? Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség?” Mi fog itt gátat szabni az esetleges mértéktelenné fajuló magzatírtásnak, és a magzat létének, életének semmibevevése micsoda szakadást fog előidézni az élet, a humánum értékelésében?!….ha most az asszonyok pillanatnyi szeszélyére bízzuk a méhükben fejlődő új ember megőrzését, vagy eldobását – hányan fognak ezután a terhesség, a szülés, a gyermeknevelés örökös áldozatot kívánó útjára vállalkozni?! Olyan gátszakadást indít meg ez a rendelet, mely megrokkantja az ország emberutánpótlását!

Elmenőben Gáspár Miklós félrehúzott a sarokba és keserű fintorral kijelentette:

-Mindnyájan gyávák vagyunk, hagyjuk, hogy megerőszakoljanak bennünket! Teljesen egyetértek veled, és meg vagyok győződve, ennek még keserű böjtje lesz.

…Azelőtt hányszor kellett idegölő, szívós harcokat vívnom olyan magzatok életéért, akik nem kellettek az anyjuknak, a családjuknak – a legkülönfélébb okok miatt. Eszembe jutott a Mohács-szigeti Marica-vendéglő asszonyának elszánt ostroma a nem kívánt terhességének elvételéért: – De csak nem képzeli a főorvos úr, hogy együtt fogok szülni a lányommal?! Épp egyidős terhesek lennénk. Inkább a Dunának megyek, elhiheti! – könyörgött, fenyegetőzött  a még mindig pirospozsgás, tűzrőlpattant nagymamajelölt. – Hetekig tartott a szívós kűzdelem…

Aztán valóban együtt feküdt a 4-es szobában az anya és lánya a szülés után, de már teljesen megváltozott légkörben! Boldog volt a kisfiával, még évek múltán is hozta hozzám bemutatni a gyönyörű kis fekete szemű legénykét, büszkeségét…”

…Bementem a templomba, letérdeltem az oltár előtt és felsóhajtottam:

-Te hatalmas Isten, …Te tudod, minden idegszálammal a végsőkig kűzdöttem minden reám bízott életért. …Te tudod Uram, nem akarok egyetlen magzatot sem elpusztítani, még az államhatalom parancsára sem… Hivatásom és saját becsületem megcsúfolása lenne, ha most a felbíztatott asszonyok kénye-kedve szerint mészárolnám ki méhükből a védtelen gyermeküket!…Segíts hát kiutat találnom ebből a reménytelen helyzetből!

Úgy éreztem, rettenetes terhemet erősebb vállakkal osztottam meg…

-Alea iacta est! – Az interruptiók végrehajtását nem vállalom! – még ha a következményeket kell is vállalnom…”